Nyugtalansággal teli mindennapok

Milyen jó lenne, ha Szerbia nem az elszigeteltségnek és a tragédiáknak a politikai színterére lépne ismét vissza azok után, hogy bő két évtized alatt legalább valamilyen fejlődést meg tudott valósítani, növekvő gazdasági pályára lépett, s azon is tudott maradni mind a mai napig – leszámítva a pandémia évét 2020-ban, melyet azonban szintén kisebb veszteséggel zárt az európai országok többségénél. Jó lenne, ha nem háborús retorikát hallanánk ismét a tévében, olvasnánk az újságban a vezető politikusok nyilatkozataiban. Az államfő vasárnap mondta azt először, hogy a polgároknak nincs okuk aggodalomra, Szerbia minden polgárának az érdekeit szem előtt tartja, nemcsak a koszovói szerbekét, utalva ezzel arra, hogy a vezetőség minden egyes döntés meghozása előtt mérlegeli, mekkora kárt okozhat az állam egészének az, amit Észak-Koszovó vonatkozásában mond vagy tesz. Megnyugtató lett volna ez a kijelentés, s az is, hogy a békének és a stabilitásnak a megőrzése a legfontosabb a kialakult helyzetben, de sajnos az államfő egy sor olyan véleményének is hangot adott, amelyben a katonaságnak és a rendőrségnek az elszántságáról, a parancsszó kimondásáról, s meglehetősen nagy Nyugat-ellenességről is beszélt. Már a nap folyamán folyt a Twitter-harc a kormányfő és a legrangosabb európai tisztségviselők között, de lehet, harcnak nem is lehet nevezni azt, amikor az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője véleményt formál és követelést fogalmaz meg Szerbia irányába, Szerbia miniszterelnöke erre pedig vádak és kritikák sorával válaszol. Persze, jogában van ezt megtenni, s nyilvánvaló az is, hogy az ENSZ 1244-es határozatával és a brüsszeli megállapodással összhangban van, amit mond, mégis úgy tűnik, hogy a diplomáciának nem ezek a megfelelő eszközei, a legfejlettebb európai államok tisztségviselőinek és az EU-tisztségviselőknek a nyilvános kérdőre vonásai, mert Szerbia egyszerűen nincs olyan helyzetben, mint az EU, mint a Nyugat, s minden nyílt támadással voltaképpen saját maga megítélésén ront csak. Az pedig aligha lenne kamatoztatható állapot, ha az országra kisvártatva ismét úgy tekintenének, mint a bajkeverő tényezőre a Balkánon, amellyel szemben meghatározott intézkedéseket kell foganatosítani.

Egyértelmű, hogy a belgrádi vezetőségnek most az eddiginél sokkal nehezebb dolga van. A jelenlegi pristinai adminisztráció valóban nemhogy tárgyalni nem akar semmiről, azoknak a feltételeknek sem kíván eleget tenni, amelyeket már régóta teljesítenie kellett volna a megállapodások fényében. Sőt, mintha külön arra élezte volna ki politikai tevékenységét, hogy bizonyítsa, Koszovó egészét a fennhatósága alá képes vonni, ezért rendszeres behatolásokat hajt végre a szerbek lakta északi részben, amelyhez ugyancsak nem lenne joga az érvényes megállapodások alapján. S mivel Pristina gyerekesnek nevezi a belgrádi követeléseket arra vonatkozóan, hogy teljesítse a korábban felvállalt kötelezettségeit, magyarán semmibe veszi a brüsszeli egyezményt, természetesen Szerbia is meglépheti ugyanezt, csak az a kérdés, hogy ennek mi lenne az ára, hogyan reagálna a nemzetközi közösség ilyen lépésekre, mi történne a szerbiai gazdasággal, a szerbiai mindennapokkal, ha pristinai taktikát alkalmazna Belgrád is. Sajnálatos módon, magának a szerb gazdaságnak a növekedése is éppen azoktól az európai országoktól függ a leginkább, amelyek elismerték Koszovót, s nem Spanyolország vagy Románia beruházásai hajtják a szerb fejlődés motorját.

Kevés esélyét látjuk ezen a ponton annak, hogy bármilyen eredményes tárgyalások bekövetkezhetnek az előttünk álló rövid időszakban. Ez ad további aggodalomra okot. Ami Szerbiát illeti, a készség erre nyilvánvalóan meglenne, ami azonban a pristinai adminisztrációt illeti, aligha tartják a tárgyalások megfelelő témájának például a korábbi megállapodások alkalmazását, a koszovói szerbség életének megkönnyítését. Pristina, amíg a jelenlegi vezetőség irányítja a politikáját, kizárólag a függetlenségét elismerő tárgyalásokban érdekelt. A mostani, pattanásig feszült helyzetben, amikor ismét a barikádok vették át a főszerepet az észak-koszovói szerbség mindennapjaiban, már az sem biztos, hogy nagy hasznuk lenne az új tárgyalásoknak, hiszen a megállapodás kimerülhetne a barikádok feloldásában, az pedig a korábbinál is rosszabb helyzetet jelent még mindig, hiszen a szerbek továbbra sem térnének vissza a pristinai intézményekbe, annak előfeltétele a szerb községek közösségének megalapítása.

Aggasztó az is, hogy rendőrökre leadott lövésekről, másfelől a pristinai különleges egységek garázdálkodásairól is hírek érkeznek. Pristina tagad, a KFOR nem tud incidensről, holott a rend fenntartása lenne a dolga. Félő, hogy egy nehezen visszafordítható krízishelyzet alakul ki, ami meghosszabbítja a koszovói konfliktust további évtizedekkel. Nem túlzás. A jelenlegi is ennyi ideje tart már, s a látható jelek szerint még mindig nem a rendezés irányába halad.