Lassan két évtizede kísérhetjük figyelemmel a nemzetközi fociéletben azt a vitát, amely egyetlen kérdéssé egyszerűsíti, butítja le ezt az – általam kevéssé kedvelt, bár kétségkívül szórakoztató és legnépszerűbb – sportot, játékot. A kérdés így hangzik: Lionel Messi vagy Cristiano Ronaldo? A válasz pedig a néhány hete véget ért katari világbajnokság óta – elenyésző, halk ellenszólamoktól eltekintve – végérvényesen így hangzik: Lionel Messi.
A labdarúgás szeretői, főleg szakértői bonyolult sportként látják a focit, és tény, hogy olykor – például a brazilok katari játékát figyelve – szinte művészeti produkcióként élvezhetünk egy-egy találkozót. Az említett leegyszerűsített, lebutított kérdésben mégis van egy mélyebb szintű jogos felvetés, ami a két megnevezett karakteréből, archetipikus alakjából, illetve ezek eltérőségéből fakad.
(Fotó: a-sports.tv)
A győztes katari vb-döntőben Maradonával egyenértékű argentin fociistenné vált Messi és a Portugáliával bosszantóan hamar, dicstelenül kieső Ronaldo (média)személyisége között gyökeres különbség látható. Míg Messi az ösztönös, ihletett zseni legújabbkori mintaképe, addig Ronaldo a kétségkívül tehetséges, de eredményeit vasfegyelmű munkával elérő, önmagát örökösen hajtó, állandóan tökéletességet hajszoló sportgladiátor. Ha jelképes pillanatokra gondolunk egyikük vagy másikuk kapcsán, akkor Messi esetében egy okosan, pimaszul belőtt lapos szabadrúgás vagy egy váratlan és szinte valószerűtlen csel juthat eszünkbe, Ronaldo kapcsán viszont egy pattanásig feszült izomzattal bebombázott tizenegyes, ami után még a gólörömnek is saját, tökéletesen szabályos (sic!) koreográfiája van. Az egyikük úgy emberfeletti, hogy nem is akar az lenni, a másikuknak pedig az élete törekvése, hogy elérje az elérhetetlent. Amikor a Messi/Ronaldo dilemma kerül terítékre, egyben azt is vizsgáljuk: melyiküké a szimpatikusabb út a sikerhez – melyik a vonzóbb, csábítóbb lehetőség…
Ezek az archetípusok nem most születtek, és nem túl nagy merészséggel azt mondhatnók, hogy mindig jelen voltak az emberiség történelmében, újra meg újra kitermelve saját szimbolikus „példányaikat”. A legismertebb ókori megjelenése az antagonisztikus ellentétnek Achilleusz és Hektor szembenállása, amely a párbajban világok, világképek de facto harcává vált, néhány évezreddel később Mozart és Salieri konfliktusa lett ugyancsak egyetemes kulturális mementóvá… Napjaink társadalmában – amely jelentős részben épül a szórakoztatóiparra, nagyrészt a sportra – két korszakos, kiemelkedő, párhuzamos pályafutású sportoló testesíti meg ezt az egyszerre konkrét és absztrakt szinten is értelmezhető ellentétet.
Amit külön izgalmasnak tartok, hogy a „párviadalt” Katarban megnyerő Messi minden értelemben ellentétes a koreszménnyel, amit sokkal inkább Ronaldo vitt tökélyre. A véres huszadik század óta félve gondolunk a zsenikre, főleg a karizmatikus zsenikre, akik képességeikkel felette állnak majd’ mindenkinek, akik meg tudják változtatni a világot, és akik a tömeg számára érthetetlen okokból váltak kiválóvá. Pontosabban: nem váltak, egyszerűen azok. Értetlenkedünk afelett, hogyan lehet valaki teljesítménye a csodával, az istenivel határos, miközben mindenki más megközelíteni sem tudja, amit ő álmából felébresztve, zsigerből is érez, tud. Megmagyarázhatatlan és valószínűleg az is marad, hogy amíg egyikünket az isteni kegyelem vagy a biológiai ötöslottó (kinek mi) a végletekig, az egekbe emel, addig sokunkat miért hagy idelenn.
Ronaldo idelentről nézett fel, és oda akart kapaszkodni, ennek érdekében pedig tökélyre vitte a korszellem (munkamorál, becsvágy stb.) által diktált pályát. Az apró, megmagyarázhatatlan alkotóelem azonban hiányzik belőle, amitől valaki valóban istenivé, még életében legendává válhat – és ezt jóval Katar előtt is tudhattuk már. A sors az isteni, érthetetlen zsenire – kegyeltjére – újra rámosolygott, Hektor, Salieri, Ronaldo pedig újra maradt az, aki: ember, még ha a legkeményebben küzdő hős is, de ember. És ahogyan Messi esetében mosolygott, az ő esetében fintorgott egyet a sors – vagy ő vissza rá? –, amikor nemrég bejelentette, hogy Szaúd-Arábiába igazol évi 200 millió eurós fizetésért. Cinikusan az mondhatnánk: az ember pénzből él, és ha már bebizonyosodott Ronaldo ember volta, pénzből pillanatnyilag a Közel-Keleten van a legtöbb…
