Emlékeznek még arra a 2020. március 6-i napra, amikor regisztrálták Szerbiában az első koronavírus-fertőzöttet? Bizonyára kevesen felejtették el ezt az esetet, mely hozzánk is közelebb hozta mindazt, ami immáron két éve meghatározza a mindennapjainkat. Persze, az első eset feljegyzésének pillanatában még elképzelésünk sem volt arról, mi vár ránk a következő hetekben és hónapokban. Hogyan is lehetett volna, amikor egy-két héttel korábban még milánói bevásárló körutakról és a világ legnevetségesebb vírusáról beszéltek elismert szakértők is. Senki sem vette időben komolyan ezt az újonnan előállt helyzetet, mely – a világ egészét figyelembe véve – akkor már nem is számított annyira újnak, Kínában hónapok óta létezett, Európában is megjelent, s a százezredik fertőzöttnél tartott az emberiség akkoriban. A viccelődős hangulatot nálunk is hamarosan felváltotta egy komoly hozzáállás, talán ki lehet jelenteni, a legkomolyabb, amit el lehet képzelni, amint rádöbbent az ország, hogy tényleg járvány van, hogy tényleg nincs rá egyelőre bevált gyógyszer, hogy – akkoriban még – megelőzni sem lehet semmilyen védőoltással. Lezárások, kijárási tilalmak, be- és kiutazási korlátozások, határ menti karanténközpontok, külföldön ragadt emberek kálváriája, rögtönzött tábori kórházak, járványosztállyá alakított vásárcsarnokok, ijesztgető állami SMS-ek, válságstábi bejelentések ideje következett.
Aztán a két év alatt megtanultunk valahogyan együtt élni a vírussal, az előállt helyzettel. Védőmaszkot kezdtünk viselni, amikor lett, alkohollal mostuk le kezünket, amikor már az sem számított hiánycikknek. Megtanultuk, hogy egyik hullámot a másik követi, a hullámok között pedig a szerencsésebbek meg tudtak engedni maguknak egy kisebb utazást, nyaralást, hogy ne állandóan a napi számadatok rémülete kísérje mindennapjaikat. A vírus, persze, nem állt el korábbi terveitől, sajnos tovább fertőzött és áldozatokat is szedett bőven. A mai napig Szerbiában közel 16 ezren estek áldozatául a kórházi adatok szerint, azzal, hogy a mutánsok alakulása ebben a pillanatban, úgy tűnik, inkább az emberiségnek kedvez, s nem a katasztrófafilmekben felvázolt forgatókönyveket jeleníti meg.
Ma már kevés olyan ismerősöm van, aki ne esett volna át a betegségen, szerencsére többségük csak az omikronnak nevezett legkegyesebb variánst kapta el, mely, oltottságtól és egy sor más tényezőtől függően, enyhébb kórképeket produkál, s bizalommal tölti el a szakembereket: a világjárvány végét hozza majd el. Jó lenne, ha igazuk lenne, mert az elmúlt két évben bizony túl sok ismerőstől, baráttól, kollégától, kiváló művésztől kellett örök búcsút venni. Ők is hozzájárultak áldozatukkal ahhoz, hogy a közgondolkodásból végre kiszoruljon az a magát hosszú ideig fenntartó meggyőződés, mely túl sokáig terjedt a vírustól gyorsabban is: a Covid–19 nem is létezik. Ha mást nem, legalább azt tudja ma már mindenki, hogy nem a közösségi hálózatokon kifejtett vélemények alapján kell informálódni, s az emberi egészséget érintő kérdésekben sem ott tanácsos fontos döntésekért véleményekhez folyamodni. Fontos lecke volt ez, kérdés, hogy tanult-e belőle társadalmunk valamit is.
Számos más kérdésben is okosabbak lettünk az elmúlt két esztendőben. Ma már tudjuk, hogy nem a hullám magassága határozza meg, milyen óvintézkedésekre kell számítani, hanem az aktuális variáns veszélyessége. Tudjuk, hogy a védőoltás segíthet a betegséget átvészelni tünetmentesen vagy enyhébb tünetekkel, még akkor is, amikor már a tizedik variánssal találkozunk, melynek esetében kevésbé hatásos a vakcina. Tudjuk, hogy az emberek nem tűrik sokáig a szabadságuk korlátozását, ezért az országnak minden más intézkedést ki kell próbálnia annak alkalmazása előtt, különben edényektől lesznek hangosak az ablakok, majd kiáltásoktól az utcák. Nagyon sok mindent megtanultunk ebben az időszakban.
S hogy miről szólnak majd a következő évek? Ez a kérdés ismét 2020. március hatodikához vezet vissza bennünket, amikor tudtuk, hogy valami van, de nem tudtuk, ennek következtében mi lesz. Ma annyiban biztosak lehetünk, hogy az egészségügyi rendszernek nem nagyon lesz ideje pihenőre. Egyrészt be kell pótolni a járvány miatt két éven át elmaradt vizsgálatokat, műtéteket, beavatkozásokat, másrészt egy teljesen külön ágazatot kell létrehozni majd a hosszú Covid-betegségben szenvedőknek, akik hiába gyógyultak ki a fertőzésből, további kezelésre van szükségük ahhoz, hogy újra régi önmaguk lehessenek. Ha csak ez vár az egészségügyre, már elegendő feladatnak számít a következő két évre.
