Vajon az ukrajnai válsággal kapcsolatos szerbiai álláspontok alakítását a választási kampány befolyásolja, vagy az ukrajnai válság befolyásolja a szerbiai választási kampányt – az aktuális kérdések kérdésének egyike, amelyikre egyelőre eltérő választ adnak az elemzők. Azzal kapcsolatban viszont a többség egyetért, hogy Putyin ellopta a választási kampányt.
Aleksandar Vučić regnáló köztársasági elnök is Oroszország immár két hete tartó ukrajnai bevetésével magyarázta, hogy csupán több nappal az elnökválasztás kiírását követően született formálisan döntés arról, hogy újfent ő lesz az SZHP és koalíciós partnereinek az államfőjelöltje – ugyanerre hivatkozva Emmanuel Macron a szó szoros értelmében az utolsó pillanatban jelentette be államfőjelöltségét. Vučić kijelentése egyedül ott sántít, hogy már tavaly ősz óta hangoztatja a jelöltséggel kapcsolatos bizonytalanságát.
Az SZHP köztársaságielnök-jelöltjével kapcsolatos bejelentés hivatalos megtétele után a folyamatok szinte csodával határos módon felgyorsultak, így néhány óra leforgása alatt „minden eddigi rekord megdőlt és 145 ezer polgár támogatta aláírásával Vučić jelöltségét”. Az ártatlannak tűnő sajtómegfogalmazások alapján sejthető, hogy a haladók kampányát továbbra is a „rekord” szó jellemzi majd, azzal, hogy az ukrajnai történések fényében a tervezettnél valamelyest jobban háttérbe szorul majd, előtérbe tolva a válságkezelés témáját. Azt, hogy az ellenzék a továbbiakban egy-egy rövid nyilatkozaton kívül tervez-e foglalkozni az említett témával, az előttünk álló néhány hét mutatja meg. Dragan Đilas például azon az állásponton van, hogy a közszolgálati média azért foglalkozik „ennyit” a témával, hogy elterelje a figyelmet a belső problémákról.
Február utolsó napjaiban Vučić feltehetőleg nemcsak az ukrán, az orosz és Európa, meg valószínűleg a világ, összes állampolgára iránti felebaráti szeretet okán suttogott el magában néhány szitokszót Putyin – vagy valaki más – vonatkozásában, hanem azért is, mert tisztában volt azzal, hogy a kampány kellős közepén a többségében oroszbarát Szerbiában, no meg a globális geopolitikai és gazdasági válság küszöbén, nem kerülhet ki horzsolódások nélkül ebből a helyzetből. Az államvezetés hatalmi ciklusokon át próbálta fenntartani a megörökölt többoszlopos külpolitikát – abban reménykedve, hogy ezt az örökkévalóságig, vagy legalábbis a mind jobban birodalmi jellegű EU-hoz való formális csatlakozásig megteheti –, egy, az Ukrajnában zajló agresszióhoz hasonló válság, illetve az annak következtében erősödő nyugati nyomásgyakorlás viszont megkövetelte az ettől való hajszálnyi eltérést. Akkor, amikor erre a legkevésbé volt szüksége a hatalmat megőrizni szándékozó, a „ráérünk arra még” szellemiségére építő, vagy – teret adva a téma más szemszögből való megközelítésének – a szuverenitásból fakadó döntésszabadságra hivatkozó politikai erőknek. Persze Vučić ügyesen próbálja ellensúlyozni az ENSZ Közgyűlésében megszavazatott határozat okán bizonyos körökben erősödő elégedetlenséget, a népriogatás már korábban is hatékonyan alkalmazott fortélyával – a borúlátás minden bizonnyal nem indokolatlan, a tálalás módja viszont mégsem mindegy. A háborús éveket, a nélkülözést és az alapvető fogyasztási cikkekért való sorban állást megélő polgárok többsége feltehetőleg megbocsátja az államvezetés „botlását” az ENSZ-ben, főleg így, hogy Putyin nem sorolta Szerbiát a barátságtalan országok közé, vagyis a haladó államfőjelölt valószínűleg csak felszíni sérülésekkel kerül ki a krízisből, sőt, az is lehet, hogy ő lopta el az européer ellenzéktől a jelenleg legfontosabb témák egyikét. Nem beszélve arról, hogy az ország határain kívül generált válságok idejében az emberek csak ritkán voksolnak a politikai váltásra – egyes elemzők szerint nemcsak Franciaországban növekedett mostanában a hatalom, azaz Macron támogatottsága, hanem a 2023-ban választó Lengyelországban is.
Amíg Vučić kicsit éhséggel, kicsit koporsókkal, kicsit az első világháborút kiváltóhoz hasonló vonat mozgásba lendülésével riogat, addig a Szabadság és Igazságosság Pártja köré tömörülő koalíció, illetve annak államfőjelöltje, Zdravko Ponoš, egy lépést balra, egy lépést jobbra tesz, most éppen tanácsadóinak a megválasztásával. Vannak közöttük homoszexuális, kozmopolita, a Koszovó státuszával kapcsolatban a nemzeti erőktől eltérő álláspontot képviselő és Szerbia NATO-csatlakozását támogató értelmiségiek, valamint a korábban Koštunicát finanszírozó üzletember. Ezzel az államfőjelölt valószínűleg saját nemzeti konzervatív beállítottságát próbálja ellensúlyozni – a népirtás szó számára is kimondhatatlan, nem támogatja a homoszexuálisok örökbefogadási jogát, Mladićot tragikus személyiségnek tartja, a hatalomközeli média újságíróit pedig „kutyáknak” –, továbbá utánozni a haladók „catch all” politikáját – ami az őt jelölő választási koalícióból és annak választási jelöltlistáiból is visszaköszön. Egyesek számára biztosan látványos a tanácsadó-garmada, illetve a „nem egyedül döntök” elvnek a hangsúlyozása, ennek a szimbolikán túlmutató értelme viszont éppen az államfői hatáskör miatt kérdőjeleződik meg. Ha Ponoš adott esetben nem szeretné követni Vučić, és korábban Tadić, gyakorlatát, feleslegesen tömöríti maga köré ezeket a szakértőket, akikre inkább a mindenkori kormányfőnek lenne szüksége.
A szerbiai elnökválasztások egyik legnagyobb kuriózuma, hogy habár evidens, hogy csak egy személy győzdelmeskedhet, a politikai spektrumnak ugyanazt a szegletét rendre annál több jelölt képviseli, ezzel minimalizálva az általuk képviselt irányultság sikerre jutásának az esélyét. Ha hinni lehet az eddigi bejelentéseknek, a spektrum erősen jobboldali tengelyét legalább négy jelölt képviseli majd, míg az européer értékeket öt. A szatelittevékenységgel meggyanúsítható erők inkább a jobboldalon sorakoznak fel, így a politikai összefogásra való képtelenségből eredő bőség zavara elsősorban a formálisan polgári értékeket képviselő erők térfelén lehet bonyolító tényező. Elgondolkodtató, hogy vajon mi alapján dönt majd a szélsőségesen jobboldali jelöltek és az Aleksandar Vučić támogatását egyaránt kategorikusan elutasító szavazópolgár, aki feltehetőleg Zdravko Ponoš, Boris Tadić – korábban még biztos volt benne, hogy indul a választáson, e szöveg megszületésekor ismét mérlegel –, Srđan Škoro újságíró (Da se struka pita mozgalom) és Biljana Stojković egyetemi tanár (Moramo koalíció) közül válogathat majd. Az említettek mindegyike határozottan elítéli a haladók kormányzási módszereit, az alkotmányosság és a törvényesség elkötelezettjének vallja magát és Szerbia demokratikus átalakulását, illetve az EU-hoz való közeledését támogatja. Míg egyesek szerint az erők ilyen jellegű, a politikai színtér ugyanazon szegmensén belüli felaprózása ahhoz járulhat hozzá, hogy az elnökválasztás eredménye ne dőljön el az első fordulóban, és a második fordulóban, az erők egyesítését követően, megnehezítse a „címvédő” helyzetét, mások szerint ésszerűbb lenne kezdettől fogva ugyanazon zászló alá tömörülni. Az elemzések többsége szerint a magas részvételi arány, legyen szó az április 3-ra kiírt választások bármelyikéről, elsősorban az ellenzéknek kedvezhet, nem számolva azzal, hogy akár a haladóknak is sikerülhet maximalizálniuk szavazóik számát, talán éppen a globális válság okán. Megtörténhet, hogy az előbb említett bőség zavara adott esetben éppen az ellenzék szavazóinak a körében csökkenti a saját használatra rendelt felmérések alapján várt részvételi arányt.
