Szinte mindennapossá váltak a lövöldözések Hajdújáráson, Makkhetesen… már szinte Szabadkán sem érkezheti magát senki biztonságban. Legutóbb tegnap hallottak a befogadóközponthoz közel, a vasúti teherpályaudvar közelében robbanást a polgárok. Hozzá kell ehhez szokni? Hozzá lehet szokni? Nyilván nem. Nem a mi háborúnk ez.
Lehet, már sokkal hamarabb ki kellett volna mondani a megálljt. Talán még akkor, amikor a migránsok rendőri brutalitásról számoltak be, miközben ők az idős gazdák tanyáin, a birkaólban húzták meg magukat, rákapcsolódva az áramhálózatra, megdézsmálva a veteményes kerteket. Vagy amikor az első késelés történt Szabadkán a téglagyár közelében. A válság idején, amikor teljes fordulattal, emberbaráti álláspontot vett fel az ország, és a nagy migránshullámnak köszönhetően emberek ezrei vonultak végig egy-egy gyümölcsösön, szántóföldön naponta, hatalmas károkat hagyva maguk után a mezőgazdasági termelőknek. Esetleg már akkor fel lehetett volna ismerni a jeleket és stratégiát megfogalmazni, amikor először támadtak a lakosságra, a város központjában. A Vajdaság északi területein, különösen a határmentén élők már több, mint tíz éve szembesülnek a világ keletről nyugatra vándorlásával és annak következményeivel. A szabadkai, a zombori, a nagykikindai, a rábéi, a magyarkanizsai… lakosság rendkívül toleráns, megértő, mégis félelemben, óvatossággal kénytelen élni napjait. Az elmúlt napok történései azonban már határozottabb, valós, rendszerbeli megoldás után kiáltanak. Már akkor sokkal-sokkal komolyabb fellépésre lett volna szükség, amikor tavaly a makkhetesi erdőben az első lövöldözés történt. Ám a rendőrség akkor is inkább a látványos akciókra, a tényszerű információk elhallgatására fordította (és fordítja mind a mai napig) az energiáit. Az elhanyagolt, ahogy akkor gondolták: izolált probléma pedig már, úgy tűnik, túlnőtt rajtuk is.
(Fotó: Molnár Edvárd archív felvétele)
A helyzet komolyságát a Horgos központjában történt fegyveres leszámolás után értették meg. A problémára ugyan ideiglenesen reagáltak, de… Belgrádban addig szinte szabadon sétálhattak a migránsok. Volt saját moteljük a város központjában, sőt saját gyorséttermük is, ahová, ha egy tudatlan (értsd: én) betért, hogy líbiai különlegességeket kóstoljon meg, furcsán tekintettek, vonakodva szolgálták ki, miközben a migráns vendégekkel szívélyesen társalogtak. Ma már kitelepítették őket a városból, az étterem sem működik, és valójában a 2-3-as csoportokban sétálók szinte elvesznek a főváros forgatagában. Azért a buszállomás közvetlen szomszédságában működő ruhaüzlet még mindig nyitva tart, kizárólag nekik. Mást nem láttam soha oda betérni, és ők sem ott szerzik be a ruházatukat, mert még senkit sem láttam zacskóval a kezében kijönni onnan. Egyik oknyomozó szervezet foglalkozott vele évekkel ezelőtt. A hely ma is valószínűleg koordináló szerepet tölt be a migránsok körében.
Az, ami pedig a leginkább szembeötlő volt a szabadkai, majd a horgosi lövöldözéseket követően: a belgrádi buszállomásról eltűntek azok a migránscsoportok, akik itt aludtak, itt húzták meg magukat. A helyi hajléktalanok visszaszerezték a saját „alvósarkukat”. Bár nem tartózkodnak itt, kisebb, legfeljebb tíz fős csoportokban érkeznek a buszállomásra az illegális bevándorlók, vagy 4-5 fős csoportokban közelítik meg az állomásra rendelésre érkező taxisokat.
A múlt péntek Belgrádban is rendkívüli nap volt. A főváros közlekedése a délutáni órákban teljesen lebénult. Csak gyalogosan lehetett haladni. A buszok is a peronon ragadtak. Jelentős késéssel számoltak az utasszállítók, az én buszom esetében is így volt. De ha nem késtünk volna, éppen a Lidl parkolójában történt lövöldözésre érkeztünk volna, így azonban körülbelül fél órával a fegyveres összetűzést követően érkezett Szabadkára a busz. Le is intettek minket a rendőrök a víztisztítónál, a befogadóközpontnál. Először csak tájékoztatást kértek a sofőrtől, hány migránst szállít, majd hirtelen döntés után, az „’ajde, come!” szigorú utasítással végül leszállíttatták a velünk utazó migránsokat a buszról, akiket a szabadkai pályaudvaron egy kétségbeesett – mintha üldözésből érkezett volna – fiatal migráns várta.
Úgy vélem, tévúton járnánk, ha azt gondolnánk, hogy fegyverhez az adott személyek csak az erdőben juthatnak hozzá. Az meg végképp aggasztó, ha valaki azt gondolja, hogy ilyen leszámolás csak a határ menti településeket érinti. A probléma egy éve egyre csak duzzad. Meddig még? És hol robban majd?
