Két és fél héttel a banjskai eseményeket követően a közvélemény továbbra sincsen birtokában a minden kételyt eloszlató tényeknek, noha éppen ezektől függ a Szerbia egészét érintő epilógus. A szerbiai politikai és üzleti világ szimbiózisba fonódó szféráját a 2011-es koszovói útzárlatokról indulva meghódító Milan Radoičić nyilvános beismerő vallomását követő hatósági intézkedéseket a legtöbben már most kirakateljárásnak minősítették. Egyesek az eddigi, hasonló afférok kapcsán szerzett tapasztalatokkal érveltek, mások pedig például azzal, hogy amíg a május eleji tömeggyilkosságokat követően fenyegetés okán több kiskorú is előzetes letartóztatásba került, addig az említett gyanúsított esetében a bíróság a szóban forgó kényszerintézkedés elrendelése egyik feltételének a teljesülését sem vélte felismerni.
A belgrádi vezetés bizonyára nem is sürgeti az ügy érdemi felgöngyölítését, hiszen az eddigi értesülések arra engednek következtetni, hogy elsősorban olyasmi derülhet ki, ami tovább rontaná Belgrád pozícióját. Az elmúlt egy évben a Pristina elodázásra építő politikájának következtében előnyt szerző és saját megítélésén javító Belgrádot ismét beárnyékolja a destabilizáció gyanúja. Azzal, hogy nem a legbölcsebb módon próbálta mentegetni az uniós tisztségviselők némelyike által is terroristaként emlegetett szerbek csoportját – „azért vitték a fegyvereket Koszovóba, hogy szétosszák az ottani lakosság között, hogy az megvédje magát” –, a szerb államelnök tovább rontott saját és az ország helyzetén. A katonaság vezérkari főnöke nyilatkozatainak némelyike ugyancsak sértette a józan észt és még inkább megingatta az ország iránti bizalmat, hiszen nem felel meg a valóságnak a kijelentés, hogy a katonaságnak semmi köze ahhoz, ha valaki magánbirtokon tart lőgyakorlatot – olyan kategóriájú fegyverekkel, amelyeket erőszakszervezeteken kívül más nem birtokolhat.
A köztársasági elnök magyarázkodási kényszere az Európai Politikai Közösség múlt heti csúcstalálkozóján is szembetűnő volt, ugyanakkor az európai uniós döntéshozatal tekintetében releváns politikusokkal való beszélgetéseiről szóló Instagram-bejegyzései arra utalnak, hogy a legfontosabb találkozók kimerültek a kézfogásban és a szóváltásban. Persze nem a nemzetközi közösség képviselőivel való kézfogások ereje, vagy a mosolyok őszintesége múlik a Brüsszel által is sürgetett, pártatlan vizsgálat révén megállapítandó tényeken, hanem a különböző megszorítások. A többség álláspontja szerint a Szerbiát még mindig következetesen támogató néhány tagállamnak köszönhetően az EU nem rendel(het) el szankciókat az országgal szemben, viszont az IPA-alapok általi „büntetés” lehetősége több uniós politikus szerint is valós.
Még Aleksandar Vučić legnagyobb belpolitikai ellenlábasainak többsége is egyetért azzal kapcsolatban, hogy az államvezetés feltehetőleg nem vett részt a szerb csoport banjskai akciójának szervezésében és nem is tudott a tervekről. Mindazonáltal ez nem mentesít a felelősség alól. Amennyiben az ország vezetése valóban nem értesült a tervekről, vagy arról, hogy valaki Tuzlából Belgrádba, majd onnan Koszovóba szállított tekintélyes mennyiségű fegyverarzenált – habár mostanra vannak olyan tényfeltáró újságírói értesülések, hogy a fegyverek valójában szerbiai gyárakból és állami intézményekből származnak –, felmerül a kérdés, hogy vajon milyen szintű felkészültség jellemzi az ország biztonsági szerveit. Emellett beigazolódhatnak azok az állítások, miszerint a kulcsfontosságú biztonsági szerveket nem irányíthatnák megkérdőjelezhető kompetenciákkal rendelkező, továbbá a lefülelendő személyekhez hasonlóan gyanús ügyletekkel összefüggésbe hozott személyek. Az államelnök immár egy éve ismételgetett figyelmeztetéséről sem szabad megfeledkezni, miszerint Koszovó északi térségében vannak olyan fiatalemberek, akik megelégelték a békés ellenállást. Amennyiben az ország elnökének médiaszereplései nem kerülik el a biztonsági szolgálatok figyelmét, utóbbiaknak mindenféleképpen indokolt lett volna fokozott figyelemmel kísérniük a folyamatokat.
Az államelnök és az államvezetés többi képviselője azért sem moshatja a kezeit a konkrét történések tekintetében, mert a most minden felelősséget magára vállaló Radoičićtyel szemben szankciókat elrendelő USA-hoz és Nagy-Britanniához hasonlóan minden bizonnyal ők is tudatában voltak annak, hogy kik is valójában azok a koszovói szerbek, akikre az elmúlt egy évtizedben bízták a helyi polgárok érdekeinek képviseletét. Belföldi és külföldi politikusok, valamint elemzők évek óta hangoztatják, hogy nem lehet jó vége annak, ha a koszovói szerbek sorsát ellentmondásos személyek kezébe helyezik, olyanokéba, akik a hazafiasság álarca mögé bújva gyanús, és a hatóságok által ki nem vizsgált ügyletek révén tollasodtak meg. Amennyiben a koszovói szerbek biztonsága és szülőföldjén való megmaradása csakugyan mindennél fontosabb cél, képviseletük tekintetében nem rendelkezhettek volna felhatalmazásokkal a feltételezetten kriminogén struktúrákkal együttműködő személyek, akiknek valójában nem is érdekük, hogy az említett régióban stabilitás és rend uralkodjon. Nem beszélve arról, hogy az említettekkel való közelség és együttműködés rendre a gyanú árnyékát veti az államvezetésre. A világ több térsége is esettanulmányként szolgálhatna a szerb államvezetés számára, hogy milyen következményei lehetnek annak, amikor a kisebbségben élő, esetenként jogfosztott nemzeti közösséget szélsőséges, fegyveres, az esetek többségében a saját érdekeikre összpontosító, korrupciós ügyletekkel összefüggésbe hozott csoportosulások képviselik.
Nyitókép: Beta
