HETI KÖRKÉRDÉSÜNK
Hol vásárolja leginkább a ruhaneműit?
Butikban – 11%
Turkálóban – 34%
Piacon – 8%
Áruházban – 32%
Kínai üzletben – 10%
Többnyire varrattatok – 3%
Meglévőket átalakítok – 2%
Egyre nagyobb nyűgöt jelent számomra a ruhavásárlás. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert öregszem, esetleg mert egyre nehezebb megfelelő darabokat találnom vagy mert a gyorsdivatnak „köszönhetően” olyan mennyiségű ruhaipari termék kerül piacra, hogy már-már elveszek a polcokra felsorakoztatott sok cucc között. Talán egyszerűen csak arról lehet szó, hogy szinte sehol nem állítanak elő olyan megvásárlásra érdemes minőségi árut, amit hosszú ideig viselhetek anélkül, hogy az ne legyen fél vagy egy év múlva ódivatú, ne rojtolódjon, szakadjon ki, eressze a színét.
Már a ruhavásárlás gondolatától is irtózom. A legutóbbi úgy zajlott, hogy a férjem a kora esti órákban bejelentette, ő megy a bevásárlóközpontba, vesz magának egy farmert. Én épp a szokásomhoz híven valami gyorsan teremtett kaját majszolva a laptopom előtt ültem a nappaliban és jóformán meg sem hallottam mit mondott, csak az ajtó csukódására lettem figyelmes. Laptopot lecsuk, lábbelit, kabátot fel és már szaladtam is az autó irányába a „most vagy soha” gondolattól vezérelve. A Mit veszek magamnak? és a Mi az, amire valóban szükségem van? kérdések az üzletközpont felé vezető úton kezdtek bennem megfogalmazódni, mialatt magyarázkodtam a kérdő tekintettel volánnál ülőnek, miért hagytam otthon csapot-papot. Ezalatt ott motoszkált bennem a lelkiismeret-furdalás is, hogy félbehagytam a munkát, hogy még vagy három ember várja a hívásomat, kettő pedig azt, hogy válaszoljak neki a chatfelületen. Közben valahogy megszületett a döntés: én is csak egy farmert veszek.
Több harsányan vihorászó, boldog, karjukon gúnyáktól roskadozó fiatal lánycsapat szaladgált körülöttem az üzletben. Olyan távolinak tűnik, de valójában nem is olyan régen (talán 15 éve) még én is ugyanilyen örömmel vásároltam többedmagammal. Most irigykedve néztem a lányok önfeledtségét. Nekik most csak az számít, ki mit fog felvenni a hétvégi buliba. Nekem meg jelenleg az is teher, amit a polcokon látok: harangfarmer, skinny fit farmer, boyfriend farmer, mommy farmer, push up farmer, egyenesszárú farmer, magas derekú farmer, a kék és a szürke összes árnyalatában a gyerektől az XXXL méretig, szépen felsorakoztatva három hosszú pulton. A próbafülkéknél hatalmas tolongás, minden vásárlónál legalább tíz ruhanemű. Közben csörög, pittyeg a telefonom. Egyik kezemben a készülék, másik kezemmel meg épp annak a dolgozónak a munkáját gyalázom, aki katonásan összehajtogatta és egymásra sorjázta a nadrágokat. Emiatt a szégyenérzet is megjelent bennem, de látva mások hasonló viselkedését, nem hagyhattam magamon eluralkodni. A fenének jöttem ebbe a bevásárlóközpontba?! A kisebb, a város szűk utcáiban rejtőzködő butikokban ilyesmi nincs. Talán még a turkálók ilyen túlzsúfoltak, ahol a ruhaválogatók ragadozóként viselkedve, majdhogynem egymás kezéből tépik ki azokat a példányokat, amikből csak egy-egy darab van. A piacra is kimehettem volna, de ott meg hogy próbálom fel zavartalanul a ruhákat? Na meg oda csak délelőtt mehetnék ki, ami számomra esélytelen.
Morfondírozásom közben pillantottam meg a férjem, ahogy három új nadrággal a karján sorakozik a pénztárnál. Nem szólt semmit, az arcáról pedig ismét leolvasni véltem azt a türelmetlenséget, amit korábban sosem értettem, hisz akkor még öröm volt számomra a vásárlás. A türelmetlenkedésre utaló mimikák azonban aggódóra váltottak onnantól kezdve, hogy észlelte, állításomhoz híven a ruharengetegből valóban csak egy farmert választottam ki. Legyintve jeleztem, elegem van, és igen, jól vagyok, ezt az egy darabot veszem meg. Csak menjünk már haza.
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
