Akarva-akaratlanul is rápillantok minden áldott nap a munkára jövet-menet az útba eső újvidéki pénzváltók villogó árfolyamaira. Az ember a várost járva bizonyos idő után már maga is megtanulja kategóriákba sorolni ezeket az irodákat, egyesek a „pénzrablók” közé tartoznak, olyan alacsony árat adnak az euróért, s olyan sokat kérnek el, ha venni akar valaki külföldi valutát. Mások az „elmegy” kategória részét képezik, mert végső soron nem ürítik ki az ember pénztárcáját, nincs két-három dinár sem az alsó és felső árfolyam között. Néhány ritkaság számba menő pénzváltó pedig a „pénztárcabarát” kategória részét képezi, ahol alig harminc, legfeljebb ötven para a rés az euró eladási és vételi árfolyama között. Ezek szerint a besorolások szerint aztán már tudni lehet, hol nem szabad még véletlenül sem váltani, hol lehet olyankor, ha sürgős, s hol a legjobb bármelyik pillanatban megtenni egy efféle tranzakciót.
Nos, az elmélet és a besorolás minden egyes eleme dugába dőlt nagyjából két héttel ezelőtt, amikor hirtelen hiány lépett fel devizából a pénzváltókban, az orosz–ukrán konfliktus hatására ugyanis pánikba estek sokan, visszatért az emlékezetbe a kilencvenes évek rémséges korszaka, amikor sokaknak egy-két akkori német márkát ért a fizetésük, s a reggel kézhez kapott dinárköteggel este már nem nagyon lehetett mit kezdeni. Meglehetősen szomorú, hogy a lakosságnak át kellett élni ilyen időket, s nagyon sokat elmond a társadalmunkról, annak érzékenységéről, sebezhetőségéről, traumatikus állapotáról mindaz, ami most történt, a pénzváltók lázas keresése, az euró végtelen felvásárlása, hogy aztán, lehet már egy héttel később, lassan el is adogassák az emberek a devizát, mert annyi pénze nem sok mindenkinek volt, hogy hirtelen több száz vagy több ezer eurót tegyen félre, s még annyi dinárja is maradjon, hogy vígan élhesse a mindennapjait, biztonságban érezve magát az elkülönített, nehezen megszerzett eurónak köszönhetően. Egyáltalán nem lehet hibáztatni senkit sem azért, ami történt, magam sem tudtam megharagudni, amikor a lakbér kifizetéséhez lett volna szükségem euróra, odaálltam a váltóiroda tolóablakához, s közölték, hogy most csak ötven eurót tudnak eladni, a közelben lévő, euró felvételét lehetővé tevő bankautomata pedig a kért összeg bevitele után tudatta velem, hogy „ez a tranzakció jelenleg nem lehetséges”. Azért léptek így az emberek, azért ürítették ki a bankok és pénzváltók rendes tartalékait, mert láttak már hasonló helyzetet, mert azt tanulták meg, hogy bármi lehetséges, semmin sem szabad meglepődni. Hogy ezzel aztán spirálszerű kisebb krízist okoztak a devizapiacon, az már igazán nem az ő bűnük, ahogyan a benzinkutakon sorakozó autók vezetői sem azért szaladtak üzemanyagért, mert azt hitték, ha még egyszer teletöltik a tartályt, életük végéig furikázhatnak majd, hanem azért, mert a furcsa túlélési ösztön azt diktálta, még egyszer meg kell tölteni a kocsit, ha netán ez lenne az utolsó lehetőség, elfogyna például egy-két hétre az üzemanyag a hazai kutakon.
Lassan visszaállt a rend a pénzváltók villogóin is: míg ezekben a krízisnapokban a legjobbak is legalább másfél dináros árréssel dolgoztak, s nem tudtak elég eurót adni annak sem, aki százat, kétszázat akart vásárolni, most már más a helyzet, egy szépséghibával, az árfolyam bizony növekedett valamelyest, s már nem 117-et ír a villogó elején legalább az alsó árfolyamnál, hanem 118-at, 119-et. Legalább egy dinárral tehát felfelé tolódott. A nemzeti bank kormányzójának legutóbbi kijelentése nem volt éppen a legszerencsésebb, amíg ugyanis korábban mindig arról beszélt, hogy sikerül majd megőrizni a dinár stabil árfolyamát, most úgy fogalmazott, hogy mindent megtesznek, de csodákra nem képes a jegybank sem, a külföldről érkező nyomást nem tudhatja teljesen semlegesíteni. A két kijelentés között azért van különbség, s reméljük, nem is lesz szükség varázspálcára.
Valóban bizonytalan időket élünk, s sokan nem tudják, mihez kezdjenek, főleg úgy, hogy szerencsére nem is idehaza van a probléma gyökere, s nem lehet teljesen megjósolni, mi lesz a következő hetekben, hónapokban. A szakértők szerint mindaddig, amíg Szerbia őrzi meglévő semleges pozícióját a háborúval szemben, s ezt el tudja fogadtatni Keleten és Nyugaton egyaránt, nem kell óriási elmozdulásokra számítani. Az viszont biztos, hogy nem lesz következmények nélküli a mostani helyzet. Itt vannak például az élelmiszer-ellátás területén megmutatkozó problémák. Ha nem szállít az ország külföldre, vagy csak minimális mennyiségben teszi ezt, biztos bevételhiánnyal kell számolnia, márpedig jelenleg úgy néz ki, a legtöbb állam őrzi majd a sajátját, így logikusnak tűnik, ha ezt teszi országunk is. Közben nem lehet elmenni annak ténye mellett sem, hogy a kiskereskedelmi árak folyamatos növekedését láthattuk az elmúlt hetekben, sőt hónapokban, februárban a Köztársasági Statisztikai Intézet kimutatása szerint az árak mintegy 9 százalékkal voltak magasabbak, mint 2021 februárjában, de az idén januárhoz képest is volt újabb bő egy százalékos emelkedés. Nehéz az otthoni büdzsé tervezése ilyen körülmények között, de egyelőre legalább mindenből van elegendő, nyugtatnak bennünket az illetékesek, így nincs ok arra, hogy otthon felhalmozzunk bármit is.
A legegyszerűbb és leggyorsabb megoldás az lenne, ha befejeződne a kelet-európai konfliktus, még akkor is hosszú ideig tartana a hatása, az újabb politikai és gazdasági átrendeződés időszaka. Mi addig is annyit tehetünk, hogy mindent elkövetünk, ahogyan eddig is, annak érdekében, hogy amiben csak lehet, ne szenvedjünk hiányt. Az biztos, hogy nem lesz mindig könnyű ez a feladat, különösen az számít most nagy kérdésnek, mit hoz majd az előttünk álló tél, miben sikerül megállapodni Moszkvával, a Nyugattal…
