Elégikus melodráma a „toxikus maszkulinitásról” – hangzik el gyakran A kutya karmai közt (The Power of the Dog) című játékfilmről. Ami alapjában véve nem téves meghatározása Jane Campion alkotásának, ugyanakkor nem is egészen pontos, merthogy A kutya karmai közt többrétű mű, és elsősorban az összetettsége teszi őt izgalmassá.
Montanában járunk az 1920-as években. A fejlődés következtében a vadnyugat aranykora leáldozóban van, de még elevenen él a prérin lovagló rettenthetetlen férfiak legendája. A film középpontjában egy marhafarmot működtető, meglehetősen tehetős testvérpár áll. A halk és szelíd George (Jesse Plemons) igyekszik minden helyzetben kultúremberként viselkedni. Vele ellentétben a kétkezi munkát és a cowboyromantikát mindennél többre tartó Phil (Benedict Cumberbatch) egy modortalan egyéniség benyomását kelti. Az iskolázott „alfahím” ízig-vérig megkeseredett figura, aki bármikor készen áll arra, hogy belekössön a hozzá legközelebb lévőbe, szinte minden egyes megnyilatkozásával megsért, megbánt vagy megaláz valakit. Az elmondottak tükrében nem meglepő, hogy Philt rettentően rosszul érinti, amikor fivére úgy dönt, hogy kiköltözik a közös szobából és feleségül veszi a szomszéd településen éttermet működtetőt özvegy Rose-t (Kirsten Dunst). Amint az asszony, meglehetősen magába zárkózott és feminin külsejű kamasz fiával, Peterrel (Kodi Smit-McPhee) a farmra költözik, a feldúlt Phil lélektani hadviselésbe kezd.
A film nagy részét az idegek játéka tölti ki: ki hogyan okoz fájdalmat a másiknak, ki hogyan tűri el a szenvedést, ki hogyan dolgozza fel saját bizonytalanságát. Frusztrációitól menekülve Rose az italhoz nyúl, a külsőre a millenniumi generáció emós képviselőjére emlékeztető Peter orvostanulmányaiba merül, minden egyes megnyilvánulásával a külvilág számára a cinikus macsó benyomását keltő, mélyen magában azonban társtalan Phil pedig a magányba szökik.
A kutya karmai közt minden képkockája precízen ki van dolgozva. A lélegzetállító táj fényképezése, a költői képek beállítása, az összetett karaktereket megtestesítő színészek alakítása, a drámai feszültség adagolása a legapróbb részletekig megkomponált. A szükséges információkat a film nem tolakodóan, hanem leginkább finom utalásokkal adja a néző tudtára, olykor mindössze csak sejtetve némely mozzanatot. A kamera néha szinte kukkolóként lopakodik be egyik-másik hős magánszférájába, és nyújt betekintést az adott személy intimitásába. Mindig másikéba, mert a film legnagyobb erőssége éppen az, ahogyan a rendezőnő képes váltogatni a szereplői nézőpontokat cselekményvezetés közben, ezzel a folyamatos fókuszáthelyezéssel igyekezve egyrészt megóvni bennünket az egyoldalú tájékozódásból eredő elhamarkodott ítélkezéstől, másrészt pedig legalább részben feltárni előttünk a jellemfejlődésen áteső hősök viselkedését befolyásoló bonyolult tényezőket.
Efféle eljárásával Jane Campionnak sikerül rétegről rétegre felfejteni előttünk hősei – mindenekelőtt az ellentmondásos Phil – személyiségjegyeit, egyben a számos torz egyéni kép helyett feltárni előttünk a teljes képet. Sokszor hajlamosak vagyunk ugyanis egy-két gesztus vagy szembeötlő tulajdonsága alapján ítélkezni valakiről, úgy, hogy közben meg sem próbáltuk megismerni, főleg megérteni az indítékait. Ahhoz, hogy erre egyáltalán kísérletet tegyünk, elengedhetetlen megpróbálnunk az ő szemszögéből is megvizsgálni az adott kérdést. A megértés nem feltétlenül jelent egyetértést, jelentősége sokkal inkább abban merül ki, hogy segít megismerni azokat a mozgatórugókat, amelyek meghatározzák az illető viselkedését.
Filmnyelvi eszköztárának hatékony alkalmazásával Jane Campionnak sikerült mélyre ásni szerencsétlen hősei lelki világában. A kutya karmai közt egy neowestern külsőbe bújtatott pszichológiai dráma, amelynek a muníciót a szereplők személyes drámája, egymás közti viszonya és kapcsolatának fejlődése szolgáltatja.
