A régi korok épületei és alkotásai sokszor estek áldozatul az új nemzedékek haladási eszméinek. Ebből adódóan, nem gondolva ezek eszmei és történelmi jelentőségére, megsemmisítették, lebontották vagy átépítették őket. Az első műemlékvédelmi kezdeményezés Victor Hugo nevéhez fűződik, akinek a javallatára jött létre az első állami műemlékvédelmi szervezet 1830-ban. Ekkorra már a nemzetek érezni kezdték történelmi értékeik hiányának súlyát.
Április 18-át a műemlékvédelem világnapjaként tartjuk számon, immáron negyven éve. 1983-ban a Műemlékek és Műemléki Együttesek Nemzetközi Tanácsa, azaz az ICOMOS hozott egy határozatot annak érdekében, hogy felhívják a figyelmet a műemlékvédelem fontosságára, lehetőségeire és szükségességére. Első ízben 1984-ben ünnepelték meg ezt a napot, és az évek során egyre több és több ország csatlakozott ehhez a kezdeményezéshez. A műemléki világnap elsődleges célja, hogy a műemlékvédelmet közüggyé testálja, és egyben kiemelje ennek fontosságát, hiszen a múlt, a kulturális örökség érték, melyet meg kell őrizni, s melyben számtalan lehetőség rejlik. Kulturális, gazdasági, közösségi és történelmi vonatkoztatásban is a hagyományaink jelképei ezek, melyeket kizárólag mi tudunk megőrizni az utókor számára, hogy nekik is tanító jelleggel lehessen, és érezhessék hovatartozásuk mélységét.
Sokan azt hiszik, hogy a műemlékvédelem egy felszínes, passzív terület, ahol időnként pénzt kérnek a védelem alatt álló létesítmények, tárgyak, helyek felújítására, tatarozására, ám ez nem így van.
Jelentős kulturális és társadalomtudományi munka folyik ennek berkein belül. Szakemberek igyekeznek feltárni, kutatni, megőrizni és esetenként restaurálni a múlt hagyatékait. Építészek, mérnökök, művészettörténészek és régészek alkotják ezeket a munkacsapatokat. A műemlékeket különböző szempontok alapján osztályozzák és csoportosítják. Megkülönböztetünk építészeti, néprajzi és mezőgazdaság-történeti, ipar- és közlekedéstörténeti, régészeti, valamint történeti emlékeket. Az esetleges felújítás és restaurálás alkalmával szigorú szabályokhoz kell alkalmazkodni. Egy műemlék lehet állami és magánkézben is, de mindkét esetben elkerülhetetlen az eredeti állapot megtartása.
Minden felújításnál gondosan követni kell az eredeti terveket, a nyílászárók anyagmegegyezőségét, a homlokzat formájának, színének követését, és a belső terekben való modernizáció óvatos kezelését.
Amikor csodálattal állunk egy-egy szecessziós épület vagy reneszánsz boltív előtt, talán meg sem fordul a fejünkben, hogy ezekért az építményekért valakik keményen harcoltak, azért, hogy ennyi év múltán is eredeti létében legyenek megtekinthetők mindenki számára. Gondos kezek, és természetesen anyagi befektetés árán ápolják ezeket az emlékeket, annak érdekében, hogy, mint egy idős személy, némán mesélhessenek nekünk évszázadokkal később is. Képzeljük csak el, milyen lenne, ha minden ilyen épületet a földdel tennének egyenlővé, és kizárólag tankönyvekből tanulnánk arról, hogy milyen volt például egy barokk homlokzati ornamentika, vagy egy bálterem a múlt századforduló előtt. Mindenki máshogyan képzelné el, s talán sokan tévesen is, hiszen amit látunk, megfogunk és tapasztalunk, az nagyobb hatást gyakorol ránk és egyben nagyobb tudást is nyújt. Egy nemzet kultúrájának a megőrzése saját feladat. Azok a nemzetek, amelyek ezt gondosan megteszik, egyfajta tiszteletet vívnak ki másoktól, mert az egyetemes kultúra részeként lehetővé teszik hagyományaik elérését mások számára is. Lényegtelen, hogy a párizsi Notre-Dame-ról, a Szegedi Dóm Fogadalmi templomról, esetleg a szabadkai Városi bérházról, vagy a perui inkák Szent völgyéről van szó, a múlt megőrzése annál gazdagabb, és nagyobb kincs, minél szélesebb körben ad betekintést elődeink életébe. Egyaránt fontos mind, függetlenül attól, hogy melyik korból származik és milyen jellegű műemlék.
Nyitókép: A szabadkai Leovics-palota (Fotó: Molnár Edvárd)
