HETI KÖRKÉRDÉSÜNK
Hogyan ünnepli a május elsejét?
Munkásmozgalmi rendezvényen veszek részt – 3%
Szervezett népünnepélyre tervezek menni – 5%
A barátokkal kirándulunk a természetbe – 7%
Összekapcsolom az ünnepeket, és elutazom – 5%
Odahaza fogunk főzőcskézni, sütögetni – 41%
Nem tervezem ünnepelni a május elsejét – 39%
Május elseje az a nap, amikor összetartozásunkat ünnepeljük – fiatalként ezt jelentették számomra azok a munkaszüneti napok, amelyekre már április elején lázasan készültünk. Hetekkel előbb elkezdtük tervezgetni, hogy melyik tanyahelyen táborozunk majd több napon át, mivel megyünk ki, mit kell kipakolnunk, hol fogunk megaludni, és melyik nap mit készítünk ebédre, vacsorára. Rendszerint traktorra volt szükség ahhoz, hogy a társaságunk 2–3 napi ellátmánya Temerin határába kerüljön. A látványos kivonulást a közös főzések, felderítő séták, hosszú beszélgetések követték. Az együtt töltött idő fénypontja pedig rendszerint éjjel lobbant fel, tábortűz formájában. Előkerültek a gitárok, és hamarosan túlharsogtuk a kórusban csicsergő madarakat, ritmusosan ciripelő tücsköket. A hangulat tetőfokán pedig a békakoncerttől is hangzatosabbá váltunk. Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás – énekeltük többek között a Beatrice zenekar slágerét is harsányan anélkül, hogy ismertük volna a szlogen történelmi hátterét.
Az említett jelmondat ugyanis 1817-ben fogalmazódott meg, és eredetileg így szólt: „nyolc óra munka, nyolc óra rekreáció, nyolc óra pihenés”. Ezzel fémjelezte Robert Owen gyártulajdonos a brit ipari forradalom idején megírt munkásvédelmi követeléseket, amelyekben többek között az addig 10–16 órás munkaidő nyolc órára csökkentését szorgalmazták. A kezdeményezés azonban pár kisebb tiltakozás után kudarcba fulladt. Az ügyben igazi előrelépés először 1856-ban történt, amikor az ausztráliai Melbourne városában a kőműveseknek és építőmunkásoknak tiltakozással sikerült elérniük, hogy a kontinensen érvényesítsék a 8 órás munkaidőt. A következő jelentősebb megmozdulásra azonban újabb 30 évet kellett várni: 1886. május elsején kezdődött Chicagóban az a többnapos tüntetés-sorozat, amelyen 350 ezer munkás vett részt. Az esemény negyedik napján azonban a tiltakozók közé vegyült anarchisták egy bombát dobtak a kivezényelt rendőrök közé, akik viszonzásul azonnal tüzet nyitottak. A tragikus események negyedik évfordulóját tűzték ki a francia munkásvédelmi szervezetek a II. Internacionálé tiltakozó felvonulásának dátumaként. Az ernyőszervezet a munkásság szervezeteinek nemzetközi egyesülése volt: az 1890. május elsején megszervezett tüntetések az Egyesült Államokban olyan jól sikerültek, hogy a következő évben a kongresszus a dátumot hivatalosan is a „munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” nyilvánította. 1904-ben az amszterdami kongresszus is tüntetést rendelt el a 8 órás munkaidő bevezetéséért, amelynek folyamán kihirdették, hogy „a Föld összes országában kötelező minden munkás-proletár szervezetnek május elsején felfüggeszteni a munkát mindenhol, ahol az a munkások testi épségének veszélyeztetése nélkül csak lehetséges”. Május elsejét ezután egyre több országban nyilvánították nemzeti ünneppé. 1955-ben a római katolikus egyház is csatlakozott a világ dolgozóihoz: XII. Piusz pápa a napot Munkás Szent József emléknapjává nyilvánította, és így május elseje katolikus ünnep is lett. Napjainkban a világ több mint 160 országában ünnepnap május elseje.
Mindezekről személy szerint azért tudhattam már fiatalként is, mert édesapám élvezettel böngészte a történelmi visszatekintéseket. Az ő meséiből hallhattam arról is, hogy a ma már hetvenes éveit taposó nemzedék annak idején szorosabban kötötte a munkaszüneti napot annak eredetéhez: ők a majálist együtt ünnepelték a munkaközösségükkel. Szüleim például évekig együtt bográcsoztak a Forum nyomda tördelő osztályának dolgozóival: pici lányként még én is ott totyoroghattam a közös főzéseken. Ilyenkor a munkatársak megismerték egymás családjait, oldódtak a munkahelyi kötöttségek és lazultak a viszonyok. Jó alkalom volt ez arra, hogy kiszabaduljanak a mindennapok rutinjából, és feltöltődve térjenek vissza a feladataikhoz – emlékezett vissza édesapám, amikor ezekről az ünnepnapokról faggattam.
A nemzedékeken át alakuló majálisozásokról szóló történeteinket élvezettel hallgatják immár a gyerekeim is, akik viszont sokkal inkább a családi udvarban megrendezett sütéshez, főzéshez kötik a munka ünnepét. Az évek folyamán ugyanis odáig jutottunk, hogy a 12–16 órás műszakokat követően bár az ünnepnapokat szeretnénk kényelmesen tölteni. Így majáliskor is előbb választjuk az ilyenkor kiüresedett város nyugalmát, mint az egyre zajosabbá és tömegesebbé váló tanyavilágot. Hasonló indíttatásból mellőzzük a nemzeti parkok kavalkádját, vagy a vidámparkos népünnepélyek zenebonáját is. Állatkertbe, sétahajókázásra és várlátogatásra is inkább olyan időszakokban szánjuk rá magunkat, amikor a tömegek elmaradnak. Mert ma már számunkra a május elseje az az ünnep, amikor városok költöznek a természetbe.
A majálisi tábortüzek hangulatáért azonban a mai napig habozás nélkül feladnám a megérdemelt kényelmet is. Szívesen énekelném bele ismét az éjszakába, hogy 8 óra munka után jogunk van az időnket a családjainkra, barátainkra, közösségünkre fordítani. Mert a szlogen újra aktuális. Vagy mindig is az maradt?
Nyitókép: Ótos András archív felvétele
