Moldovai Katalin Elfogy a levegő című játékfilmjének középpontjában egy, a pedagógiai elvei mellett kiálló gimnáziumi irodalom-tanárnő meghurcoltatása áll. A diákjai körében nagy népszerűségnek örvendő oktató a francia szimbolizmus előadása során megemlíti tanítványainak, hogy akit behatóbban érdekel az adott korszak, kisegítő filmként nézze meg Agnieszka Holland Teljes napfogyatkozás című alkotását, amely két költő, Arthur Rimbaud és Paul Verlain testi-lelki kapcsolatát dolgozza fel. A romániai Tordán megtörtént eseményből inspirálódó filmben azonban nem mindenki örül az ajánlott pluszfeladatnak. Az egyik diák édesapja feljelentést tesz az iskola ellen, amiért az intézményben javasolt mű szerinte a „normálistól eltérő” szexualitást tartalmaz, ami megítélése szerint „nem esik egybe az iskolai keretek között oktatható értékrenddel”, magyarán, úgy véli, hogy LMBTQ-tartalmak ajánlásával befolyásolják kiskorú gyereke fejlődését. És bár a filmnézés csupán opció, a benne megjelenített homoszexualitás pedig csak körülmény, a tény, hogy a befolyásos apuka „elintézheti”, hogy a fennállása százötvenedik évfordulójának a megünneplésére készülő gimnázium ne kapja meg a polgármesteri hivataltól várt támogatást, hatással van arra, hogyan vélekedik az „ügyről” a kollektíva, és a „szolidaritásérzet” a kollégák részéről is torzul.
Az irodalom-tanárnőt az igazgatónő megrovásban részesíti, teszi ezt nyilvánvalóan annak érdekében, hogy valamilyen módon elhallgattassa és megnyugtassa a méltatlankodó apukát, ám a történetben magát vétlennek tartó tanárnő igazságérzete nem tud beletörődni ebbe a „bürokratikus pragmatizmusba”, ezért nem hagyja annyiban az esetet, és fellebbez a döntés ellen. Igazából itt veszi kezdetét a Krasznahorkai Ágnes által játszott Ana vesszőfutása. A mű mindent a tanárnő szemszögéből ábrázol, ami valamelyest befolyásolja a probléma láttatását, az adott nézőpontból ugyanakkor teljesebb képet nyújt a protagonista személyiségéről. Az „iskolai ügy” kirobbanásakor Anának magánéleti tekintetben is zűrös a helyzete: anyagi gondokkal küzd (a film elején egyik kollégájától kér kölcsön pénzt elsejéig); rá hárul egyedül élő, beteg édesanyja gondozása, akivel egyre kevésbé találja meg a közös hangot; párja ideiglenesen külföldi munkát vállalt, és a jelek szerint komolyan fontolgatja a tartós letelepedést idegenben; őt is megpróbálja rávenni a költözésre, úgy tűnik azonban, hogy Anának egyáltalán nincs kedve külföldre szakadni; ő egy olyan tanár, aki elsősorban a hivatásának él, s aki akkor érzi igazán jól magát, amikor tanít vagy a diákokból álló drámaszakkört vezeti, és szemét lehunyva a tanítványaival közösen költői képekről képzelődik.
Több nézőpontból is vizsgálható a tanárnőnek és a környezetének a viselkedése: konfliktuskerülő szemszögből mondhatni, hogy Ana a kákán csomót keres, hiszen a megrovás fél éven belül elévül, lehetne annyi társadalmi érzéke, hogy a lelki békéje megőrzése érdekében nem törődik az egésszel; másrészt az ő álláspontja védhető azzal, miért engedjük meg, hogy a kvázi társadalmi békesség megőrzése érdekében a témában illetéktelenek és inkompetensek mondják meg, mi a helyes és mi a helytelen. Ez a film legfőbb konfliktusgóca. A kérdés: elfogadjuk-e egy hamis értékrendet hirdető társadalom játékszabályait, vagy megálljt parancsolunk annak, akkor is, ha tisztában vagyunk, vagy legalábbis tisztában kellene lennünk azzal, hogy utóbbi esetben az önsorsrontást választottuk. Sokkal könnyebb ugyanis hallgatva sodródni az árral, mint folyton ütközni, főleg akkor, ha a végső eredmény tekintetében nincs sok értelme a küzdelemnek. A tanárnő erre akkor döbben rá, amikor felfogja, hogy hasztalan próbálja megértetni a fellebbezési kérelme alapján eljáró tanfelügyelő bizottság tagjaival, miért nincs probléma az ajánlott filmmel, nem hallgatják meg a pedagógia elvek mentén hangoztatott érveit, nem érdeklik őket az általa prezentált szakmai vélemények, s mint kiderül, meg sem nézték a kifogásolt filmet, amely miatt pálcát kell törniük felette.
A témájánál fogva felettébb izgalmas film nem nevezhető hibátlannak. Legnagyobb hiányossága az, hogy keveset tudunk meg a tragikus sorsú fiúról, akinek az édesapja benyújtotta a panaszt, kevés játékidőt szán erre a szálra a mű, holott az eset kihatással van a foci helyett inkább a drámaszakkört választó érzékeny fiú és a tekintélyelvű apa kapcsolatára. Zavaróan hat továbbá a tanárok zömének a kissé leegyszerűsített karaktere, bár ez némileg magyarázható azzal, hogy ők azonfelül, hogy hús-vér emberek, átvitt értelemben különböző embertípusokat képviselnek, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a film legnagyobb erőssége a többrétű társadalombírálat. Az Elfogy a levegő igazából egy kegyetlen közéleti kommentár, amely, mint olyan, sok mindenre kitér, a híradások révén a klímaváltozás témáját is feszegeti, mindenekelőtt azonban mégiscsak az oktatásügy kérdését, annak révén pedig a társadalmi viszonyokat boncolgatja. A filmben azt látjuk, mintha az emberek két egymástól teljesen eltérő világban élnének és folyamatosan elbeszélnének egymás mellett. A mű olyan társadalmi közeget ábrázol, amelyben minél hangosabban mondod az igazad, annál rosszabb. Megfigyelhetjük, hogy az Anával teljesen vagy részben egyetértők zöme inkább hallgat, s ezzel párhuzamosan hogyan bátorodnak fel egyre jobban a többiek a másik oldalon.
A film cselekménye láttán azt gondolhatnánk, hogy gyermekvédelemnek hazudott homofóbiáról van szó, arról, hogy a keresztény-konzervatív értékeket valló társadalom megbotránkozik két költő férfiszerelmének ábrázolásán egy művészfilmben, miközben ugyanazon közösség tagjainak nagy része alpári és gusztustalan tartalmakat követ az interneten és a médiában egyaránt, ám gyorsan rá kell döbbennünk, hogy ez csak a máz, a felszín alatt sokkal égetőbb gondok húzódnak meg, mint amilyenek a szolgalelkűség, a tudatlanság, a tanerő kiszolgáltatottsága a szülőknek és a hatalomnak. A látottak után logikusan vetődik fel a kérdés, vajon milyen tanárra van szüksége a társadalomnak: olyanra, aki pedánsan adminisztrál, elmondja, ami a tankönyvben és a nagykönyvben meg van írva, majd végül beírja a megfelelő osztályzatot, vagy inkább olyanra, aki elgondolkodtat, aki rávezet, hogy saját véleményt alkoss, aki arra ösztönöz, hogy oldd meg a problémát, aki kíváncsivá tesz, aki az új ismeretek elsajátítására biztat? A válasznak egyértelműnek kellene lennie. A lényegbevágó kérdés azonban az: van-e szükség gondolkodó, kérdező, saját véleménnyel bíró diákokra, olyan leendő állampolgárokra, amilyeneket a hivatásának élő irodalom-tanárnő igyekszik nevelni, vagy inkább a fennálló szabályokat kérdés nélkül betartó polgárok kellenek a társadalomnak.
