A közelmúlt sajnálatos történései Ukrajnában oda vezettek, hogy jelentősen megugrottak az üzemanyagárak (is). Volt egy kisebb pánik, amikor mindenki megrohanta a kutakat, de kiderült, hogy nem az üzemanyaghiány az opció, hanem a drágítás. A kormány leszabályozta az árakat, a kutak meg nem akartak kevesebbet keresni, aztán ők ketten megegyeztek a fejünk felett, hogy mehetnek az árak, de csak szabályozott tempóval.
Azt kell, hogy mondjam, nem történt semmi rendkívüli. Az árak folyamatosan variáltak le-föl az elmúlt 10 évben, de nem klasszikus kettőt fel, kettőt le csárdás lépésekkel, hanem az ötöt föl, egyet le turbókóló lépésekkel. Ha kicsit visszatekintünk a múltba, akkor azt láthatjuk, hogy 2010-ben az ólommentes benzin 108, az eurodízel pedig 105 dinár körül mozgott. Hogy legyen viszonyítási alapunk, az euró középárfolyama 100 dinár körül volt. Előre ugrunk egy évtizedet az időben, és megnézzük az árakat, akkor az árak igencsak felmentek. 2020 elején a 95-ös benzinért 150 dinárt, az eurodízelért pedig 164 dinárt fizettünk, miközben az euró középárfolyama 117,5 dinár körül volt. Aztán jött a korona és az üzemanyagárak visszaestek, de csak azért, hogy lassan ismét elkezdjenek felfelé kúszni. Tavaly augusztusban már 163 dinár körül kellett fizetni a benzinért és 165 dinár körül az eurodízelért, változatlan euróár mellett. Aztán megkezdtük az idei évet, és a benzin februárban 171 dinárt kóstált, az eurodízel pedig 179-et, ezen a héten pedig 175 a benzin és 197 az eurodízel. Az euró középára továbbra is 117,5 dinár körül van. Hogy kicsit összegezzük a dolgot, az elmúlt 12 év alatt a benzin 67 dinárt drágult, az eurodízel 92 dinárt, az euró viszont csak 17 dinárt. A különbözetet természetesen a mi zsebünkből húzzák ki, és fogják még inkább, mert az üzemanyagárak tovább fognak növekedni, ez nem kétséges. Egyedül a drágulás sebessége kérdéses, a tapasztalat azonban azt mutatja, hogy nem érdemes derűlátónak lenni.
A hallottak után panaszkodhatunk, hogy irgum-burgum üzemanyagárak, de felfoghatjuk pozitívan is. Például a kormány tudatosan próbál az egészséges közlekedési módok felé taszigálni bennünket, és ezt az árnövekedéssel éri el. Csak a kerékpározást és a sétát választhatjuk, mert a tömegközlekedés árai is követik az üzemanyagárakat. Egy pillanatra még hihető is lenne a környezetbarát vonal, ha nem követné minden termék ára az üzemanyagárakat. Az is jó kérdés, hogy mit tudnak tenni a mezőgazdasági termelők jelen helyzetben, hiszen az összes munkához üzemanyagra van szükségük.
Visszakanyarodva az autózáshoz, egyre kevesebbet furikázhatunk egyre drágábban. Emellett a szerbiai polgárok túlnyomó többsége használt autókat vásárol, és ha megnézzük a hirdetőoldalakat, akkor azt látjuk, hogy a 15–20 éves öreg autókért is pofátlanul sokat kérnek. Persze, az ilyen idős járműveknek már az „egészsége” sem úgy szolgál, mint egy újnak, így előbb-utóbb a mesternél kötnek ki. Itt pedig nyilvánvalóvá válik, hogy az autógyártók az alkatrész-eladással húzzák le rólunk a második bőrt. A legutolsó autós kalandom a nyári gumik vásárlása volt. Tavaly ősszel megvettem a téli gumikat, és félre tettem a pénz a nyáriakra is. A meglepetés most jött, mert kiderült, hogy a félre tett pénz már nem elég az új gumikra. Az ősszel még középkategóriás téli gumikat vásároltam, most viszont hozzá kellett tennem a félretett pénzhez, és így is csak alacsonyabb kategóriást tudtam venni.
Mindezt végig gondolva őszintén remélem, hogy országunk „folyamatos, nagymértékű és történelmi” gazdasági fejlődése, amiről folyamatosan tájékoztatnak politikusaink, hamarosan leáll. Mert ha nem, akkor a többségnek csak Frédi és Béni-féle autóra fogja futni, meg a belevaló üzemanyagra.
