A korrupció egy társadalom rákfenéje. Tudjuk ezt nagyon jól, sajnos azonban gyakran hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni vagy félvállról venni a jelenség romboló erejét. Pedig a korrupció rendszerint nem egyszeri eset, egyféle „hiba a gépezetben”, hanem az adott társadalom teljes egészét áthatja, alattomos féregként belülről rágva a rendszert.
Annak ellenére, hogy közvetetten sok embert érinthetnek, a korrupciós bűncselekmények általában nem rendelkeznek azzal az elrettentő effektussal, mint például a véres bűntények, amelyek médiatálalása mindig sokkoló hatást gyakorol a közre. Ez azzal magyarázható, hogy a korrupciós tettből elkövetett bűncselekmény következményét rendszerint nem könnyű egyértelműen kimutatni. A különféle sikkasztások, zsarolások, megvesztegetések és hasonlók a legtöbb ember számára megfoghatatlan, a bulvár által uralt média tekintetében pedig kevésbé érdekes cselekedetek maradnak, holott sokszor egyáltalán nem ártatlan következményekkel járhatnak. Gondoljunk csak bele, milyen további fejleményekhez vezethet, ha az illetékes személy kenőpénzt fogad el azért, hogy hiányosságai ellenére engedélyt adjon bizonyos élelmiszer forgalmazására, és utólag kiderül, hogy az adott termék veszélyes az egészségre; vagy valaki hűtlen kezeléssel és egyéb hivatali visszaéléssel csődbe visz egy vállalatot, amivel több tíz, vagy akár több száz dolgozónak és családjának veszélyezteti az egzisztenciáját.
A korrupcióból fakadó bűncselekmény elkövetése és annak társadalomra gyakorolt hatása között általában eltelik bizonyos idő, és rendszerint nagyon nehéz – sokszor lehetetlen – a kettőt közvetlen összefüggésbe hozni egymással. Olykor egy tragédiára van szükség ahhoz, hogy az összefüggésekre fény derüljön, az ok és az okozat közötti kapcsolódási pontok felszínre kerüljenek és egyértelműen láthatóvá váljanak. Egy ilyen sajnálatos történetet dolgoz fel Alexander Nanau Kollektíva (Colectiv) című, dokumentarista és játékfilmes elemekkel egyaránt rendelkező műve, amely elrettentő visszaélésekről rántva le a leplet, a korrupció legmélyebb bugyraiba kalauzol bennünket.
A film cselekménye egy tragikus eseménnyel indul: 2015-ben a bukaresti Colectiv klubban, koncert közben tűz ütött ki, amelyben mintegy harminc fiatal életét vesztette, 180 személyt pedig kórházba szállítottak. Mivel a baleset a hatósági ellenőrzések szabálytalanságának eredményeképpen történhetett meg, tömeges tüntetések robbantak ki az ország több nagyvárosában, ami a kormány bukásához vezetett. A sajnálatos történet azonban itt nem ér véget, hiszen a nem életveszélyes égési sérülésekkel kórházba került fiatalok közül csakhamar még harmincan meghaltak. Mint a szülők által megtartott sajtótájékoztatón kiderült: a szerencsétlenül járt fiatalokon egy bécsi kórházban tudtak volna segíteni, ám a román kórház nem volt hajlandó kiadni őket, a felesleges huzavona alatt pedig gyermekeik bakteriális fertőzés következtében elhunytak. A sajtótájékoztatón jelen lévő Cătălin Tolontan újságíró csapatával nyomozásba kezd, s mint csakhamar bebizonyosodik, a szörnyű események azért következhettek be, mert a bukaresti kórházakban éveken át sokszorosára hígított fertőtlenítőszereket használtak, amelyek nem pusztítanak el minden baktériumot.
Mielőtt még elszörnyedve nyugtáznánk, hogy mennyire ijesztő az illetékesek efféle lelkiismeretlen magatartása, az oknyomozás folytatódik, s rádöbbenünk, hogy az addig látottak csupán a jéghegy csúcsát képezik, az egyre szövevényesebb szálak pedig egyre befolyásosabb személyekhez vezetnek. A kamerának köszönhetően a lelkes újságíró csapattal jelen vagyunk a minisztériumi sajtótájékoztatókon, a szerkesztőségi megbeszéléseken, akárcsak az újságírók autójában, amikor titokban felvételeket készítenek a visszaélésekkel kapcsolatba hozható üzletemberről. Közben a film lassan fókuszt vált, és Tolontan helyett az újonnan kinevezett fiatal, lelkiismeretes egészségügyi miniszter, egykori civil aktivista, Vlad Voiculescu kerül a középpontba, aki eltökélt szándékkal veti bele magát a román egészségügy megreformálásába. Elsődleges célja az áldatlan állapotok megszüntetése a kórházakban, ám csakhamar rá kell ébrednie, hogy a rendszer olyannyira romlott, hogy összes erőfeszítése ellenére még a rendelkezésére álló hatalmi eszközökkel sem képes felszámolni azt a rengeteg visszaélést, kétes ügyletet és bűncselekményt, ami az egész szakterületet áthatja.
Alexander Nanau nem magyarázza túl az eseményeket, csupán feltárja előttünk a tényeket – a filmben számos jól elhelyezett, zsigerig ható autentikus felvételt látunk –, szóhoz juttatja a megfelelő személyeket – túlélőket, újságírókat, politikusokat –, és a nézőre bízza a következtetés levonását. A hamisítatlan politikai thrillerként is működő alkotás, hitelessége folytán, szemléletesen mutat rá a társadalom rákfenéjeként burjánzó korrupció pusztító hatásaira, miközben, leleplező tartalmánál fogva, a közvélemény szellemi fertőtlenítését is elvégzi.
