Az előítéletek, sztereotípiák és társadalmi beidegződések következtében gyakran megtörténik, hogy az emberek valakiben nem az egyént látják, hanem csupán egy közösség vagy egy adott társadalmi csoport képviselőjét. Ezzel együtt pedig elvárják tőle, hogy pontosan úgy érezzen, gondolkodjon és viselkedjen, ahogyan az ő prekoncepciójuk értelmében az adott közösség, illetve társadalmi csoport tagjának kellene.
Alkotóként, akinek hinni merem magam, nem ritkán éreztem az elvárást bizonyos magyarországi körök részéről, hogy miről lenne ildomos írnia a vajdasági magyar írónak, hogy az egyetemes magyar irodalmon belül egzotikumnak számítva könnyebben felfigyeljenek rá. Ezek közé a kívánatos témák közé sorolandók mindenekelőtt a jugoszláv múltat, a délszláv háborút és a kisebbségi létet boncolgató történetek. Ez kivétel nélkül mind legitim és fontos téma, és foglalkozni is kell velük, kinek a saját habitusa szerint, a gond csupán az, ha az itt élő vagy innen elszármazott írótól kizárólag ilyen jellegű művet várnak el. Az efféle hozzáállás az irodalomhoz az írói entitás durva beskatulyázását jelenti. Ezenfelül nem egyszer éreztem már azt is, hogy egy adott ponton túl a beszélgetőpartneremet már nem érdekli a véleményem, mivel az addig elmondottakkal nem erősítettem meg az ő prekoncepcióját a vajdasági magyar lét és az itt uralkodó viszonyok tekintetében. Magyarán: ha a mondanivalónk nem támasztja alá a rólunk előre megalkotott képet, álláspontunk immár fabatkát sem ér.
A társadalmi elvárások tekintetében nyilván nagyon hasonló minden kisebbségben élő közösség helyzete. Az afroamerikai populáció művészettel foglalkozó képviselőivel szemben az amerikai, elsősorban fehér közösségnek úgyszintén van egy általános elvárása, kissé sarkítva mégpedig az, hogy ezen alkotók egy gengszterrap szövegéhez és klipjéhez hasonlóan feltárják keserves múltukat, és elmeséljék gettólétből való kitörésük és felemelkedésük történetét, holott evidens, hogy ez egy erős túlzás, és aligha vonatkoztatható az Egyesült Államokban élő összes fekete bőrű személyre, gondoljunk csak Barack Obama exelnökre és családjára.
Az amerikai társadalomban az elmondottakkal kapcsolatban uralkodó állapotokra világít rá a maga részben szatirikus, részben drámai módján a Cord Jefferson forgatókönyve alapján és rendezésében készült Amerikai irodalom (American Fiction) című játékfilm. A Percival Everett 2001-ben megjelent Eraser című regénye nyomán létrejött mű főhőse a középkorú Monk. A fekete egyetemi tanár a nyitójelenetben a déli irodalom kapcsán órán kimondja az N betűs szót, ami annyira felzaklatja a vélhetően a felső középosztályból érkező, zöld hajú fehér tanítványlányt, hogy feljelentést tesz a tanár ellen, akit az eset után a szintén fehér dékán kreatív szabadságra küld.
Monk amellett, hogy tanár, író is, mégpedig a jobbik fajtából. A kritika szerint remek regényeket ír az ógörög mitológia témakörében, csakhogy könyvei eladhatatlanok, a kiadók rendre felróják neki, hogy „nem eléggé fekete”. Ez alatt a megfogalmazás alatt természetesen a rabszolgákkal, drogfüggőkkel, szökött rabokkal, bűnözőkkel és egyéb elesettekkel teli gettóirodalmat értik. Ennek a világnak a képviselőjével ellentétben főhősünk egy ízig-vérig intellektuális figura, aki minden megnyilvánulásával és cselekedetével nemcsak a rasszok jelentőségét, hanem még azok puszta meglétét is tagadja.
A kényszerszabadság következtében Monk hazautazik Bostonba egy irodalmi rendezvényre, ahol újfent találkozik a „zsigeri fekete regény” népszerűségével, emellett váratlan családi nehézségekkel szembesül, egyebek közt édesanyjánál kezdődő Alzheimer-kórt diagnosztizálnak, és az ellátásához több pénz kell.
Elkeseredettségében egy éjszaka nekiáll megírni a kiadók részéről áhított fekete regények paródiáját. Amikor végez a szöveggel, arra kéri ügynökét, hogy álnéven heccből kínálja fel a kéziratot a kiadóknak. Monk szándéka, hogy a klisékből és elcsépelt fekete toposzokból felépített regénnyel felhívja a kiadók figyelmét elvárásaik képtelenségére. Nem számol azonban azzal, hogy amit ő maró gúnynak szán, azt a fehér kiadóvezetők elemi erejű, drámai feszültséggel teli, bestsellergyanús remekműnek találnak, és akkora összeget kínálnak a könyv megjelentetéséért, amiről anyagi körülményei közepette felelőtlenség lenne lemondania.
A készülőfélben lévő kötettel kapcsolatos kellemetlen érzései és a józan ész érvei között vergődve, azzal a céllal, hogy megakadályozza a mű megjelenését, Monk képtelenebbnél képtelenebb ötletekkel rukkol elő, amit a kiadóvezetők rendre egyre jobb marketingfogásnak tartanak, az írónak például sikerül elérnie, hogy a mű címe az F betűs szó legyen, és még azt is elhiteti mindenkivel, hogy körözött bűnöző, emiatt nem mutatkozhat nyilvánosan, ami a könyv megjelenése után az FBI érdeklődését is felkelti. Mindeközben Monkot, vélhetően a fekete kvóta teljesítése érdekében, felkérik egy irodalmi díj öttagú zsűrijébe, amelynek ki kell osztania az elmúlt időszak legjobb művének járó díját. Talán mondani sem kell, hogy a döntnökök elé csakhamar befut hősünk álnéven kiadott regénye is, amelyet a bíráló bizottság többségben lévő fehér tagjai egyszerűen imádnak.
A hézagosan felvázolt cselekményleírásból is jól kiérződik Cord Jefferson szerzői szándéka, az előítéletes elvárások kielégítésnek kifigurázása és helytelenítése, amiből még több található a filmben, legyen szó „fekete történeteken” meghatódó fehérekről, vagy „fehér igényeket” kiszolgáló fekete írókról. A műnek azonban csak a fele társadalmi gúnyrajz. A másik fele egy családról szól, írhatnám azt is, hogy egy fekete családról, ám éppen az a lényeg, hogy mindaz, ami ebben a családban lejátszódik, bőrszíntől függetlenül, bármelyik másik családban is megtörténhet. A családtagok különböző gondokkal néznek szembe, szeretnek, aggódnak, vitatkoznak, mindenki a saját démonaival küzdve boldogsága megteremtéséért harcol. Monk, a húga és az öccse, akárcsak a szomszéd ügyvédnő esetében is csetlő-botló, az életközépi válság kihívásaival szembesülő hús-vér embereket látunk.
Az Amerikai irodalom egy komplex társadalmi mű, szellemes párbeszédekkel és izgalmas képi világgal, nem utolsósorban kiváló színészi alakításokkal, az utóbbi téren külön ki kell emelni a főhőst megtestesítő Jeffrey Wright kitűnő játékát, akinek a testtartásától kezdve, a hanghordozásán keresztül a legapróbb gesztusáig minden mozdulata és megnyilvánulása telitalálat. Az írói/rendezői sugallat egyértelmű: nem a rassz, tágabb értelemben véve a nemzetiség, a közösségi státusz vagy a származás bármilyen más formája határoz meg bennünket. Miközben éppen azt látjuk, hogy sokszor mégis igen. Mert mi nemcsak azok vagyunk, akinek érezzük magunkat, hanem egy kicsit mindig azok is, akiknek mások látnak bennünket.
