Oknyomozás a múltban - KRITIKA

A szabadkai születésű Siflis Géza labdarúgó és vaskereskedő korai halála titokzatos körülményeinek a feltárására vállalkozik Siflis Zoltán A kapus halála című dokumentumfilmje. Életének utolsó néhány hónapjára fókuszálva, életútjáról és sportkarrierjéről csak érintőlegesen szólva, az alkotás mindenekelőtt a futballkapus tragikus sorsába és a korai Rákosi-korszak hétköznapjaiba nyújt betekintést.

Siflis Géza 1907-ben született Szabadkán. 1927 és 1928 között a szabadkai SAND Subotica csapatában védett. Innen szerződött a Ferencvároshoz. A Fradi kapusaként tagja volt annak a keretnek, amely az 1929-es dél-amerikai túrán legyőzte az akkor világbajnok Uruguay válogatottját. 1930-tól már az Újpest FC együttesében játszott. Öt alkalommal szerepelt a jugoszláv válogatottban, 1928-ban részt vett az Amszterdamban megrendezett olimpiai játékokon. Első felesége Szász Magda többszörös magyar bajnok úszó volt, akivel 1936-ban házasodtak össze. Válásuk után Géza Kelebián telepedett le. Édesapja szakmáját folytatva vaskereskedésből élt, és a kelebiai Levente Sport Egyesület edzője lett. 1948 szeptemberében házasságot kötött Berényi Margittal. Nem sokkal második házasságkötése után az Államvédelmi Hatóság verőlegényei Budapesten az Andrássy út 60. szám alatti pincebörtönben súlyosan bántalmazták, aminek folytán Kelebián belehalt sérüléseibe. A halál okaként a halottas könyvben vérmérgezés szerepel. Nyughelye a kelebiai temetőben található.
 

Annak ellenére, hogy Siflis Géza az unoka-nagybátyja volt (édesapja első unokatestvére), a filmrendező Siflis Zoltán és a család sem tudott semmi megbízhatót a közeli rokon halálának körülményeiről. A kapus halála című dokumentumfilm igazából egy filmes eszközökkel elkészített oknyomozó riport, amely arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi is volt tulajdonképpen Siflis Géza bűne, amivel kiváltotta az ÁVH verőlegényeinek a haragját. Mindig nagy kihívás egy valamilyen téren relatíve sikeresnek mondható áldozatról műalkotást készíteni, mert az illető mártíromsága és pályafutásának ecsetelése akarva-akaratlanul kicsit „egybefolyik”. A szomorú vég hiányában nyilván aligha keltené fel az érdeklődésünket egy, a maga területén kivételesnek nem egészen nevezhető karriert befutott személy sorsa, mint ahogyan társadalmi téren nem bizonyított politikai áldozatok életútjával is csak kivételes esetben foglalkozunk. A kettő kiegészíti egymást, ezért esetünkben is nagyon fontos, hogyan közelítünk a témához. Pontosan érzi ezt Siflis Zoltán. A mű létrejöttét ihlető kérdésre a társadalmilag érzékeny és közösségileg elkötelezett filmrendező ezúttal is a szociális háttér felvázolásával és az akkori körülmények felgöngyölítésével igyekszik megtalálni a választ.

A Balázs Béla-díjas Siflis Zoltán számára ugyanis a dokumentumfilm – Szász Csongor szavaival élve – az oknyomozó, összefüggéseket kereső, valós társadalmi és etikai értékeket felmutató, felelős alkotómunka egyik sajátos lehetősége és érvényesítési formája. Maga Siflis ennek kapcsán egy helyen a következőt nyilatkozta: „A dokumentumfilmek társadalmi diagnózisok, s ha ezt komolyan vesszük, akkor a film a maga eszközeivel részt vehet a politikában.” A filmrendező gazdag munkássága kellőképpen alátámasztja ezt a meglátást. Gondoljunk csak a Póth Imrével és Hoffmann Artúrral 1986-ban közösen forgatott Nehéz idők című tényfilmjére, amely interjúformában dolgozza fel a vajdasági terménybeszolgáltatások 1946–52 közötti időszakát. Vagy az 1988-ban készült, tabutémát feltáró Ez egy inkvizíció! című szociofilmjére, amelyben Csorba Bélával közösen az egyik legismertebb vajdasági koncepciós per áldozatait meséltetik az 1981-es „orgona-afférról”, amikor egy tehetséges orgonista, Sárkány Anna, tanáraival egyeztetve, hangversenyt adott a horgosi templomban, aminek folyományaként a hatalom kegyetlenül leszámolt mind a diáklánnyal, mind a pedagógusokkal. Nem utolsósorban említést érdemel a 2014-ben készült Örvényben című filmkrónikája, amelyben a vajdasági magyar lakosság szemszögéből vizsgálja a kilencvenes években lezajlott délszláv háború időszakát.

A Nemzeti Filmalap támogatásával készült A kapus halála című dokumentumfilm tehát nem sportfilm, még csak életrajznak sem nevezhető, sokkal inkább egy tényfeltáró riport köntösébe ojtott sorsfilm. A mű rendhagyó dramaturgiai eleme a prológusban elhangzó balladaszerű vers, amelyben egy kelebiai műkedvelő költő összefoglalja a film alapgondolatát. Vizuális megoldás tekintetében két idősíkot különböztethetünk meg: amikor a történetmesélés a jelenre vonatkozik, akkor színes a kép, amikor viszont a múlt eseményeiről van szó, akkor fekete-fehérben követhetjük a történetet. Felépítésében a mű két részre bontható: az elsőben, a rövidebben feltűnik Kovács Marcell, a Kelebiai Levente Sport Egyesület elnöke, aki az előzményekről elmondja, hogy az egyesület múltjának kutatása során említette meg neki valaki, hogy a temetőben egy volt Ferencváros-játékos nyugszik, akiről később kiderítette, hogy 1944 és 1948 között élt Kelebián. Megszólal Tobak Csaba, a Fradi Múzeum igazgatója, aki Siflis Géza labdarúgói sikereiről beszél, elmondja, hogy a kor egyik legígéretesebb kapusa volt, az amszterdami olimpia legjobb hálóőrének választották, aki a SAND Suboticából mindenáron a Ferencvárosba akart igazolni, de sajnos nem találta meg a számításait Magyarországon, ezért nagyon gyorsan szögre akasztotta a cipőjét. A beszámolók alatt képileg feltűnik Kelebia, a labdarúgó sírja, a Ferencváros stadionja, a Fradi Múzeum, és megtekinthetjük a halottas könyvben szereplő Siflis Gézára vonatkozó bejegyzést.

A filmben elhangzik, hogy Siflis Géza élete maga volt a kaland, hazafias gondolkodása okán nem értett egyet a második világháború után létrejövő rendszerrel, magánkereskedést nyitott, amikor államosítottak. Mindebből azonban továbbra is tisztázatlanok maradnak tragikus sorsának a körülményei, és még mindig nem tudjuk meg, mi volt a halálának a valódi háttere. Ezen a ponton a legjobb oknyomozó riporter módjára Siflis Zoltán utánamegy a történetnek, és az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárába vezeti a nézőt. A film második, hosszabb részében dr. Bern Andrea Allina történész számol be arról, amit az ügyre fordított több hónap alatt a vallatási anyagokból, a jegyzőkönyvekből és egyéb ügyiratokból sikerült megtudnia. Értelmező összegzésében többek között szó esik zsidó származásról, fogolytáborról, szovjet tisztről, névtelen feljelentésről, népellenes bűntettről, jobboldali magatartásról, nyilas tanú vallomásáról, az állambiztonsági tiszt véleményéről.

A kapus halála második fele alapjában véve az interjúfilm formáját viseli, ábrázolása egyszerre résztvevő és magyarázó, amiből kifolyólag a mű hanganyaga sokkal dinamikusabb a vizualitásánál, a megszólalók szituációban történő beszéltetése által pedig a forgatási folyamat is a film tárgyává válik. A „beszélő fejekből” álló statikus szekvenciákat az arcra összpontosító képek jellemzik, a részben archív felvételekkel illusztrált és narrátorral támogatott dokumentumfilm ugyanis a teljes mértékben mellőzi az inadekvát tartalmú takaróképek használatát. A rendezői szándék szerint csak olyan dokumentum, archív film, fotó, újságcikk és tárgy kerülhetett bele az alkotásba, ami szervesen összeillik az épp elhangzó beszéddel. Siflis Zoltánnak ezzel a filmnyelvi eljárással sikerül beszippantania nézőjét a nyomozás sűrűjébe, aminek köszönhetően a megrázó alkotás mindenekelőtt rejtélyes témájával és a tragikus sorstörténet elmesélésével ragad magával, örök érvényű figyelmeztetéssel szolgálva az emberi kicsinyesség és a hatalmi önkény ötvöződésének pusztító erejű következményére.