Ma már szinte közhelynek számít a kijelentés, hogy a magyar társadalom szélsőségesen megosztott. A különböző eszmerendszerek mentén létrejövő hivatalos kommunikáció mind politikai tekintetben, mind a média világában, mind pedig kulturális téren, ennek az állapotnak a meglétét támasztja alá. Annak következtében, hogy mindenki körömszakadtáig ragaszkodik a saját megfellebbezhetetlen és megmásíthatatlan nézetéhez, és nem hajlandó a másik szemszögéből is megvizsgálni a fennálló viszonyokat, vagy legalább fontolóra venni az ellenérveket, a végtelenül polarizálódott közösségben esély sem mutatkozik a párbeszédre, ami folyamatos viszályokat szít és tovább mélyíti a szakadékot társadalmon belül. Reisz Gábor Magyarázat mindenre című játékfilmje ezt az állapotot igyekszik érzékeltetni a művészet nyújtotta eszközökkel.
A mű cselekményének középpontjában Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) érettségi vizsgája áll. A fiú történelemből felkészületlenül megy ki a bizottság elé, s mivel feleltetése során meg sem mukkan, megbukik. Közben zakóján felejti a kokárdáját, amit tanára szóvá tesz. Az eset egy feltörekvő újságírónőnek (Hatházi Rebeka) köszönhetően nagy botrányt generál, amelyben felszínre kerül a magyar társadalmat jellemző valamennyi anomália. A fő konfliktusforrást a kormányzati narratívát magáénak érző édesapa (Znamenák István) és az ellenzéki érzületű történelemtanár (Rusznák András) közötti ideológiai nézetkülönbség képezi. Mindkét fél teljesen biztos a saját igazában, és szilárd meggyőződésében eszébe sem jut, hogy lehetséges egy másik nézőpont, amelyből tekintve netán kissé másképpen fest a valóság. Ez a kizárólagosság bármiféle társadalmi párbeszédet ellehetetlenít. Az egészben a legszörnyűbb vagy legviccesebb – nézőpont kérdése –, hogy a tizennyolc éves fiú alig fog fel bármit is a körülötte zajló hajcihőből, ő csak mielőbb túl szeretne lenni mindenen, pillanatnyilag éppen szerelmes, és gondolatait teljesen leköti az ábrándozás szíve választottjáról, egyébként pedig egy igencsak unott és idegesítő egyéniség.
Egy olyan társadalomban, amelyben egyszerre van igaza mindenkinek és téved mindenki, valóban lehet magyarázat mindenre a politikai megosztottság? – veti fel a provokatív kérdést a film. Egy telefonhívással tényleg valamennyi nehézség kiküszöbölhető, és minden probléma megoldható? A fő konfliktus mellett mellékszálként és említés szintjén számos egyéb kisebb-nagyobb volumenű társadalmi kérdés is terítékre kerül a műben, amelyek mind-mind a maguk módján árulkodnak a magyar társadalom megosztottságról. Szó esik a tanárok és az orvosok megélhetési gondjairól, felvetődik, hogyan látják a magyar társadalmat a külföldről érkező turisták, milyen körülmények között él egy értelmiségi család két gyerekkel, hogyan működik az oktatási rendszer, vagy milyen hatással bír a médiamanipuláció a közre. Az elvándorlás szintén lehet konfrontáció tárgya: az adott viszonyokat elfogadó egyén számára ugyanis felfoghatatlan, miért akar egy magas szakképzettséggel rendelkező, a hazájában is szolidan megélő fiatalember, a fojtogató légkörtől való szabadulásra hivatkozva mindenáron Nyugatra költözni.
Fontos hangsúlyozni, hogy a magyar társadalom árnyalt ábrázolásához feltétlenül szükséges apró megnyilvánulások, gesztusok és egyéb mozzanatok által a film egyáltalán nem válik túlságosan szájbarágóvá. Az időszerű társadalmi és politikai kérdéseket a cselekmény a dialógusok szerves részeként emeli be a történetbe. A magyar közéleti témákban nem eléggé tájékozódott néző nyilván némi hátrányból indul, de, azt hiszem, a Sargentini-jelentés és a Fletó megnevezés ismerete nélkül is teljes mértékben élvezhető a film, az említett és hozzá hasonló momentumok pedig csupán pluszjelentéssel bírnak a témában otthonosan mozgó nézők számára.
Nagy erőssége az alkotásnak, hogy nem fideszes apukát, nem rendszerellenes liberális tanárt és nem vonalas újságírót tár elénk, hanem hús-vér embereket, akiknek ugyan szilárd meggyőződésük van a maguk körüli világról, ezenfelül azonban vágyakkal, érzésekkel és empátiával is rendelkeznek. Ebben nagy érdeme van a színészek meggyőző alakításának. Másik fontos erénye a műnek, hogy úgy tud beszélni a közéleti kérdésekről, hogy közben teljes mértékben mellőzi a lázító és a kizárólagos hangnemet. Lehet, nem értünk egyet az apuka konzervatív ideológiájával, emberként azonban nehezen tudjuk megvetni őt, talán szimpatikus számunkra a történelemtanár elhivatottsága, de a feleségével (Sodró Eliza) folytatott vita közben az ő személyisége is némileg árnyaltabbá válik előttünk. Kívülálló nézőként pedig csak remélni tudjuk, hogy a konfliktus hatott mindenkire annyira, hogy az édesapa és a tanár annyival közelebb kerültek egymáshoz, hogy a jövőben hajlandóságot mutatnak módosítani a látószögükön, hogy más nézőpontból is megvizsgálják a fontos kérdéseket. Mint ahogyan azt is, hogy az útkereső fiatalok, a különbözőségek ellenére, nem sétálnak bele a társadalmi megosztottság kelepcéjébe, amelyet az előttük járó nemzedékek tapostak ki.
A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan céltalanul bolyongó fiataljainak és a Rossz versek lézengő hősének mulatságos láttatásával ellentétben a Magyarázat mindenre című filmre egyáltalán nem jellemző a szellemesen humoros ábrázolás. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy Reisz Gábor elveszítette volna a humorérzékét, merthogy humoros sziporka jócskán található a filmben, hiszen valahol mégiscsak vicces az a társadalom, amelyet a film elénk tár – még ha sokszor nincs is kedvünk nevetni rajta –, csak az ábrázolásmód mellőzi a humoros gesztusokat. A rendező-forgatókönyvíró helyesen érzi: itt már nagy a tét! Miközben mindenki egymásra mutogat, a Magyarázat mindenre tükröt tart a magyar társadalom elé, azt sugallva, nem mindenért az egyik vagy a másik oldal a hibás: a világ nem liberális vagy konzervatív, baloldali vagy jobboldali, fehér vagy fekete, ez csupán egy szörnyen lebutított narratíva, amely kizárólag önös politikai célokat szolgál, és torz magyarázatot kínál a világunk megértésére. A világunk számos tekintetben összetett és komplex rendszer, a film pedig, amely erre rávilágít, egyszerre kemény és kijózanító, a maga nemében korszak-meghatározó alkotás.
