HETI KÖRKÉRDÉSÜNK
Mi jelenti Önnek elsősorban a magyar kultúrát?
A magyar nyelv – 39%
A magyar népzene – 2%
A magyar irodalom – 10%
A magyar művészetek – 6%
A magyar folklórkincs – 6%
A magyar hagyományok – 28%
A magyar virtus és életérzés – 9%
Ezen a héten a magyar lakta területeken sokszor felhangzik nemzetünk fohásza: Isten, áldd meg a magyart! A Himnusz sorai, melynek megírását Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be. Ennek emlékére tiszteljük január 22-ét a magyar kultúra napjaként.
A Himnusz nemzetünk szimbóluma, összetartozásunk jelképe, a Kárpát-medencében és a nagyvilágban szétszórt magyar közösségek kulturális sokszínűségében az egységet teremti meg. Ahol felcsendül a Himnusz, melynek halhatatlan zenéjét Erkel Ferenc szerezte 1844-ben, ott él és jelen van a magyar kultúra is.
Amikor a Szatmárcsekén magányosan élő Kölcsey letisztázta és dátummal ellátta életének legjelentősebb költeményét, a magyarság a nemzeti öntudatra ébredésnek hajnalát élte. Azelőtt a nemzet fogalmának értelmezése más volt, a vallási felekezethez való hovatartozás még a nyelvi hovatartozásnál is jelentősebb volt. A Himnusz születésének éveiben megkezdődtek azok a politikai, társadalmi átalakulások, amelyek lehetővé tették a szélesebb néprétegek oktatásának megszervezését, fontos nemzeti intézmények születnek. Ezekben az években hág pályája csúcsára a nemzet ébresztőjeként is ismert Vörösmarty Mihály, alkotja meg remekművét Katona József. Amikor Kölcsey Ferenc 1823 januárjában a Himnusz befejezésén dolgozik, a hónap első napján megszületik Petőfi Sándor, akinek költészete éppúgy nemzeti szimbólumunk, mint a Himnusz. Lassan teret hódított a nyelvre és kultúrára alapozott nemzeti gondolat.
A nemzeti öntudatra ébredésről kamaszkorom évei jutnak eszembe, saját öntudatom keresésének, meghatározásának időszaka. Eszembe jut a nyolcadik osztály vége, amikor nagyon sok, külföldre távozó társunktól hosszasan búcsúztunk. Mi, akik itt maradtunk, egy darabjaira hulló ország őrületében lökdösődve kerestük helyünket az ég alatt, nem értettük, miért nézik olyan rossz szemmel, hogy magyarul beszélünk, magyar nyelven tanulunk, olvasunk, álmodunk. A nemzeti hovatartozáshoz fűződő dilemmáimat, történelmünkhöz, kultúránkhoz való erős ragaszkodásomat, büszkeségemet is erősen meghatározta a kisebbségi lét, mely azokban az években többszörösen hátrányos társadalmi pozícióba kényszerített minket. Mindezt egy nagyon hétköznapi élethelyzettel, a bemutatkozással szemléltetném. A kézfogásból fakadó élményeim mind a mai napig hatással vannak rám. Sajátosan magyar nevemet ugyanis a többségi nemzet valamiért automatikusan, két hangot felcserélve nemzetközi hangzásúvá változtatja. Előfordult, hogy hivatalos okiratot kellett emiatt módosíttatnom, majd a javított változatot ugyanazon hiba miatt újra módosíttatnom, végül a hivatalnok mellett állva a nevemet hangonként diktálnom. Számát nem tudom felsorolni, hányszor próbáltam megmagyarázni mindenféle szituációkban, miért nem jó a nevem sem kimondva, sem leírva, hányszor tettem zsebre gúnyos megjegyzéseket, szótlan, nemtetszést kifejező reakciókat, szemvillanásokat, hányszor sütöttem le szó nélkül a szemem és hagytam a velem szemben állót inkább tévedésben.
Nevem kimondása nemzettársaim körében is ritkán maradt megjegyzés nélkül, gyakran kaptam mellé történelmi beszámolót, vagy nemzeti érzületből fakadó elismerő szavakat, reakciókat. Soha nem fogom elfelejteni annak a magyarországi hatósági személynek a hanghordozását sem, aki az útlevelemben szerb helyesírással írott nevemet S helyett Sz hanggal ejtette ki, s megkérdezte, hogy ez milyen név már?! Igen, nemegyszer éreztem, illetve érzem úgy, hogy nevemmel együtt nemzeti hovatartozásom összes dicsőségét, de nyűgét is kimondom. Nevem az egyetemes magyar kultúra része, de számomra megmaradásunkat, itt maradásunkat is jelenti. Része azoknak a tárgyi és szellemi értékeknek, melyeket méltán érezhetünk mindannyian magunkénak, melyekre méltán lehetünk büszkék, melyeket kötelességünk ápolni, művelni, továbbadni. Jó érzéssel tölt el, hogy gyermekeim kisebbrendűségi érzésektől mentesen, kiváltságként élhetik meg magyarságukat. Igyekszem számukra olyan mintául szolgálni, hogy akárhová sodorja is őket az élet, a magyar himnusz hallatán nekik is nagyobbat dobbanjon a szívük.
Nyitókép: Pixabay
