Ha valami miatt kifizetődőnek lehet nevezni a szerbiai semlegesség politikáját, azt, hogy az orosz–ukrán háborúban Belgrád nem akart semmilyen módon sem részt venni, sem szankciókat bevezetni Oroszország ellen, akkor az bizonyára a földgáz ára. Mint vasárnap elhangzott, Vlagyimir Putyin orosz és Aleksandar Vučić szerb államfő telefonos beszélgetését követően, országunk esetében – nyilvánvalóan az eddigi kiváló kapcsolatok és az oroszellenes politika jelenlegi kerülésének köszönhetően – továbbra is az alacsony árak, a kivételezettnek nevezhető bánásmód marad érvényben. Éppen lejárt a Belgrád és Moszkva közötti korábbi, gázimportra vonatkozó szerződés, amikor a két vezetőnek sikerült megállapodnia abban, hogy az ország a továbbiakban is a jelenlegi piaci ár harmadáért juthat majd hozzá az orosz gázhoz. Voltaképpen arról van szó a megállapodást taglaló magyarázatok szerint, hogy Szerbia esetében nem a világpiaci árakat, hanem a kőolajárak alakulását veszi majd a továbbiakban is figyelembe Oroszország, s amikor meghatározza egy-egy szállított mennyiség értékét, akkor a kilenc hónappal korábbi árat veszi ráadásul alapul, ez az a kőolaj-formula, kőolajár-alakulási képlet, amiről annyit lehetett hallani az elmúlt napokban a szerbiai médiában.
Annyit jelent mindez, hogy amikor a várakozások szerint a nagy kereslet miatt a földgáz világpiaci ára a téli hónapokban majd eléri a 3500–4500 dollár körüli értéket 1000 köbméterenként, Szerbia a kőolajár-képletnek köszönhetően 310 és 408 dollár közötti áron juthat hozzá az értékes energiaforráshoz – akár tízszer kevesebb árat is fizethet tehát azért a világpiacon aktuális összegnél. Oroszország mindezt évi 2,2 milliárd köbméter gáz szállítására garantálta a megbeszélések során, Szerbiának viszont 3 milliárd köbméterre lenne szüksége, így a fennmaradó 800 millió köbméter gáz kapcsán még megállapodásra kell majd jutnia az államvezetőségnek az oroszokkal.
Sokan vitatták az elemzők közül, hogy országunknak valóban ennyi földgázra szüksége lenne évente, de azt a jelenlegi hatalmi pártokkal szemben kritikus erők sem állították, hogy rossz lett volna a megkötött megállapodás, hiszen legfeljebb a közel harmadát kell majd magasabb, piaci áron fizetnie az országnak a tervezett importmennyiségnek. Inkább azt kifogásolták a legtöbben, ahogyan maga a megállapodás létrejött, hogy a gáz ára két nem demokratikus hatalmat gyakorló egyén akaratának és barátságának a függvénye, vagy azt, hogy a fennmaradó mennyiség kapcsán még bármilyen változás történhet. Felhánytorgatták a kormánynak azt is, hogy az elmúlt évtizedben nem dolgozott a földgáztározók kapacitásainak a bővítésén, ezért Magyarországon kell bérelni helyet annak a mennyiségnek, amelyikre Szerbiának nincs azonnal szüksége.
Más gazdasági elemzők hihetetlenül pozitívnak minősítették a szerb–orosz megállapodást, amelyben kevesen hittek azt követően, hogy Szerbia több nemzetközi fórumon ítélte már el az orosz támadást Ukrajnára, annak területi épsége, integritása és szuverenitása mellett pedig kiállt. Maga Aleksandar Vučić államfő is úgy nyilatkozott, hogy a legderűlátóbb jóslatok is abban reménykedtek, hogy Belgrád számára Moszkva majd 70 százalékban számítja a tőzsdei árakat és 30 százalékban a kőolajár-képletet, egyesek 80–20 százalékos arányt hittek reálisnak, magyarázta az államfő. Ennél sokkal kedvezőbb megállapodás jött létre, százszázalékos kedvező képlettel.
Az egyezség egyébként a következő három évre vonatkozik, arra, hogy orosz forrásokból, ilyen feltételek mellett – tehát évente 2,2 milliárd köbméter importjára vonatkozóan – ennyi ideig számíthat Szerbia biztosan, azután újabb megbeszéléseket kell kezdeni, melyektől már kevesebben tartanak, mert azt várják, az ukrajnai válság addigra a múlt részévé válik, s az energiaárak is stabilizálódnak.
Addig pedig csak egyetlen gond jelenthet fejfájást: nyélbe ütni a fennmaradó évi 800 millió köbméternyi gázmennyiséggel kapcsolatban is egy olyan árat, amely nem hátráltatja túlságosan a hazai gazdaságot és emeli az egekbe a termékek árait, valamint a fűtésköltségeket.
