Tiszta vizet a Dunába

Közeledek a Dunához, egyre markánsabban kitűnik a lombok mögül a Péterváradi vár. Előveszem a fényképezőgépem, gyorsan kattintok egyet és menekülök. A város csatornájának bűze elviselhetetlen. A hátam mögött egyedül a vízfelszínen úszó szerves hulladékra és ürülékdarabokra lecsapó sirályok sírása visszhangzik.

A fenti pár soros kép nem ismeretlen az újvidéki lakosok, de a székváros sétányát meglátogató turisták számára sem. Újvidék sok mindennel dicsekedhet, nemrég viselte az Európa Ifjúsági Fővárosa címet, jelenleg pedig az Európa Kulturális Fővárosa cím büszke tulajdonosa. Ugyanakkor a tartományi székváros az első (nagy)város a Duna mentén, amely tisztítás nélkül közvetlenül a folyóba engedi a háztartási szennyvizet.

Nagyon nehéz a szennyvízről beszélni, holott az élet majdnem minden területén függünk a víztől. Magától értetődőnek tartjuk, hogy amikor csak akarjuk, rendelkezésünkre áll a tiszta víz ivásra, mosásra és úszásra, a szennyvíz pedig a WC-kből, fürdőszobákból és konyhákból egyszerűen eltűnik valahová, ahol nem kell látnunk, szagolnunk vagy úsznunk benne. Sok embert egyrészt pont ez utóbbi miatt nem érdekli a téma, másrészt van aki megszokta a problémát, harmadrészt más azzal hárítja el a felelősséget, hogy Magyarországon és Ausztriában is a Dunába engedik a szennyvizet. Ez utóbbi egyszerűen nem igaz. Az Európai Unióban igen szigorú szabályozás alá esik a szennyvízkezelés. Még a  kilencvenes évek derekán, amikor az anyaországban folytattam környezetvédelem-vízgazdálkodási szakon tanulmányaimat, szembesült az uniós csatlakozás kapujában az ország azzal, hogy több ezer kisebb településnek nincs megoldva a szennyvízkezelése. Ekkor már a Duna menti magyar városok – amelyek igencsak kisebbek Újvidéknél – szennyvíztisztítókkal rendelkeztek. Azóta a kisebb településeket is rácsatlakoztatták kistérségi szennyvíztelepekre – egy kisebb falunak nem érdemes kiépíteni egy telepet, hiszen senki sem tudná kifizetni azt – és a nagyobb városok közműveit is korszerűsítették. Mindezt pedig sokszor EU-s pénz segítségével, ugyanis az Unió nem csak követel, hanem ad is. Természetesen a lehívott pénz elköltését az utolsó eurócentig ellenőrzik is.

Kimondhatjuk tehát, hogy az északi országhatáron felül üzemszerűen tisztított formában kerül a szennyvíz a Dunába. Természetesen vannak kivételek, amikor is egy nagyobb zivatar hatására egyes városi szennyvízfeldolgozó telepek az egyesített csatornahálózat – szennyvíz és esővíz – vízhozamát nem tudja feldolgozni, akkor engednek csak esővízzel hígított szennyvizet a Dunába. Ami természetesen rendszerint kiveri a lakosság és a környezetvédők biztosítékát egyaránt.

AZ ITTHONI HELYZET

A probléma az országhatáron innen kezdődik, hiszen a Duna menti települések, Apatin, Vukovár, Palánka nem rendelkezik még szennyvíztisztító üzemmel. Míg a horvátországi városban most nyáron nyílik csak meg az üzem – pedig az ország 2013-ban csatlakozott az Unióhoz –, addig a Duna ezen oldalán lévő két település számára tavaly írták ki a tendereket a műszaki tervek ellenőrzésére. Tehát várhatóan még hosszú évek fognak eltelni a szennyvíztisztítók üzembe helyezéséig.

Újvidéken csaknem 400 ezer polgár él és 2 gyűjtőállomáson (kollektoron) keresztül a közművek napi 100 ezer liter kezeletlen szennyvizet enged a folyóba. Méghozzá a város egyik legszebb sétányán, csupán néhány méterre az ott lakó polgárok orra előtt. Az egyik ilyen állomás mindössze 200 méterre lejjebb található az ivóvíz-kivételi művek utolsó parti szűrésű kútjától, közvetlenül a Munkás utca és a parti sétány kereszteződésénél, ez a város déli részéről vezeti a folyóba a szennyvizet, míg a másik, nemrég felújított szivattyútelep valamennyivel a Žeželj-híd felett helyezkedik el és a város északi részéért felelős. Ez az utóbbi szivattyúállomás hivatott átvenni a Munkás utcánál lévő szennyvízbeömlő feladatát, amit csak nagyobb esőzések esetén engednének újból üzembe, amellyel jelentősen javulna a sétányon élők életminősége és a város turisztikai értéke, de ez még nem történt meg. Ezzel azonban a mértéktelen környezetszennyezés korántsem szűnne meg.

Tehát a probléma nem új keletű, több mint hatvan éve folyik üzemszerűen a lé a Dunába, és az átemelőállomások, kifolyók közelében élők panaszát eddig az új szivattyúállomással csupán annyival orvosolták, hogy a szennyvízkiömlő cső mélyebben van a folyóban és az átemelőállomáson aktívszenes szűrővel akadályozzák meg a szagok terjedését. Ugyan tavaly a városvezetés bejelentette, hogy Péterváradon az egykori Pobeda gyár melletti telken tervezik megépíteni Újvidék szennyvíztelepét. A helyszínen kívül annyit tudunk csak, hogy a közmű megépítésére a szerb kormány 140 millió eurót fordítana. A tervek szerint a Žeželj-hídnál lévő gyűjtő-szivattyúállomás hivatott ellátni annak a feladatát is, hogy átvezessék a Duna alatt a szennyvizet egyenesen a péterváradi feldolgozóüzemhez. Kétségkívül, hogy a város és a kommunális vállalata foglalkozik a problémával, de a jelek szerint messze még a fény az alagút végén, hiszen egy ekkora város szennyvízhálózatát áttervezni és átépíteni, anélkül, hogy feltúrnának mindent, óriási feladat és rengeteg pénzbe kerül.

Ha eltekintünk a Dunától, Vajdaságban és az egész országban is kevés szennyvíztisztító létezik. A tartományban például Nagykikinda, Szabadka, Zombor, Verbász és Versec büszkélkedhet ilyennel, míg országos szinten ide csatlakozik Leskovac, Šabac és Kruševac is. Szerbia 168 városa és községe területén talán 40 ilyen üzem létezik, amelyek közül sok rosszul lett megtervezve, vagy már elöregedett. Ha számba vesszük, hogy az EU-s szabályok szerint minden 2000 lelket számláló településnek ki kellene építenie szennyvízelvezető csatornarendszert és meg kellene oldania a szennyvíztisztítást, akkor nagyjából 390 ilyen üzemnek kellene léteznie. Ezzel szemben egy felmérés szerint Szerbiában a szennyvíz mindössze 10 százalékát tisztítjuk meg, a kezeletlen szennyvizet pedig egyenesen egy folyóba, tóba, vagy csatornába engedjük, amivel lassan de biztosan szennyezzük az ivóvízkészletünket és a környezetünket, élővilágunkat. Ennek a történetnek az élén pedig Belgrád áll, amely egy német egyetemi professzornak köszönhetően került a közvélemény célkeresztjébe.

A VEGYÉSZ ESETE A SZENNYVIZÜNKKEL

Andreas Fath, a német Furtwangen Egyetem kémiaprofesszora április 19-én mintegy 3000 kilométer hosszú úszásra indult a Duna teljes hosszán, hogy a mikroműanyagok mennyiségét feltérképezze. A bécsi kutatócsoport Tisztítsuk meg a Dunát projektjének keretein belül a vízi vadvilágra veszélyes mikroműanyagok és egyéb szennyezőanyagok jelenlétét kutatják. Fath egészen Belgrádig úszott, ahol kénytelen volt feladni, ugyanis mint képletesen megjegyezte, emberi ürülékdarabok között kellett volna úsznia. Az egyetemi tanár és csapata attól tartottak, hogy a nagyarányú szennyezettség miatt egészségügyi következményekkel nézhet majd szembe. Emiatt Belgrádon keresztül a német tudós az őt követő hajón folytatta útját.

„Mintegy 1,7 millió ember él Belgrádban. A szennyvizük semmilyen szennyvíztisztító üzemen sem halad át, hanem közvetlenül a folyóba ömlik. Ürülék jut a vízbe. A vízbe kerülő baktériumok mennyisége miatt nagy kihívást jelent a folyóban úszni Belgrádnál. A Duna vizével való érintkezés következménye ugyanis Escherichia coli fertőzés is lehet” – magyarázta június elején a kutatócsoporthoz tartozó Utah Neumann a Telegrafnak, majd hozzátette, hogy az említett folyórészen a víz oxigénszintje is jelentősebben alacsony a normális határértéknél.

A német professzornak köszönhetően a sajtó újból elővette a fővárost és kiderült, hogy 100 helyen engedik bele a folyóba a szennyvizet, méghozzá éves szinten 60 ezer olimpiai medencének (2 500 000 liter víz fér egy olimpiai medencébe) megfelelő mennyiségben. Ez akárhogy nézzük nagy mennyiség, nemhiába mondják a szerbiai környezetvédők, hogy a Duna Belgrád alatti szakasza és a Vaskapu egy lassan ketyegő ökológiai bomba. Ha Újvidéken bonyolult tető alá hozni egy megfelelő szennyvíztisztító üzemet, akkor gondolhatjuk milyen lehet Belgrádban. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy a problémát a szőnyeg alá söpörjük, vagyis esetünkben beleengedjük a Dunába.

AMIT MEGISZUNK ÉS MEGESZÜNK

A környezetvédelmi szakemberek szerint jobban oda kell figyelnünk a vízre, mint valaha. Igaz, hogy a bolygónkat nagyobbrészt vízfelszín borítja, ám a mindennapjainkban szükséges édesvíz a Föld vízkészletének csupán 2,5 százalékát teszi ki. Ezen vízmennyiség legnagyobb részét nem tudjuk használni, mert az a sarki jégben, gleccserekben, hóban vagy légköri vízpárában található. Valójában a Föld vízkészletének csak 1 százaléka a rendelkezésünkre álló édesvíz, melynek nagy része a talajban, valamint a földfelszín alatti kőzetrétegek között található. Csak igen kis részük található meg a felszínen, azaz tavakban és folyókban.

A folyók és a tengerek természetes módon képesek megtisztulni bizonyos mennyiségű szerves hulladéktól – vagyis az ürülék és az élelmiszer-maradékoktól – mivel az biológiai úton lebomlik, és feldolgozzák a baktériumok és mikroorganizmusok. A gondok ott kezdődnek, amikor több szerves hulladék kerül a vízbe, mint amennyi természetes úton lebontható, valamint, hogy a szennyvíz olyan modern társadalmakra jellemző szervetlen szennyező anyagokat – akár nehézfémeket – is tartalmaz, amelyek az iparból és a háztartásokból egyaránt származhatnak. Antibiotikumokat és ibuprofént nyomokban gyakran ki lehet mutatni az ivóvíz-mintákban, aminek a hosszú távú egészségügyi hatásai az emberekre és állatokra egyre nagyobb aggodalomra adnak okot, nem is beszélve az olyan „szuperbaktériumokról”, amelyek ellenállóvá váltak az antibiotikumokkal szemben. A nehézfémek ugyanakkor nem bomlanak le biológiai úton, és felhalmozódnak a folyók üledékében, a növényekben, rovarokban és a halakban. Mindez pedig előbb vagy utóbb az asztalunkon végzi, amivel szépen lassan saját magunkat is mérgezzük.

Az újvidéki környezetvédők bizonyos csoportja mostanában az új Duna-híd kiépítése ellen tiltakozik, amit már vagy 30 éve meg akarnak építeni. A híd mellett rendeznék a Horgász-szigetet és a Sodrost is, ahol tömérdek illegálisan épített hétvégi ház található. Ezek a házikók pedig nincsenek rákötve a városi szennyvízhálózatra, hanem szikkasztógödrökben tárolják a szennyvizet, ami belekerül a földbe, onnan pedig a vízbe, amelyben a nem messze lévő városi strandon úsznak a polgárok, a Strand alatt pedig a vízkivételi művekbe. Talán jobb lenne, ha a szennyvíztisztító, és a szennyvízelvezető csatornarendszer kibővítésén, korszerűsítésén dolgoznának. Személy szerint nem ellenzem a híd megépítését, jobban szerettem volna azonban, ha helyette a szennyvíztisztító építése indult volna meg ilyen gyorsan. Ugyanis hiába nem veszünk tudomást a szennyezésről, amit a vízbe engedünk, az előbb vagy utóbb visszakerül belénk. Ez a természet körforgásának törvénye és éppen ezért a környezetvédelem nem csupán a mindenkori hatalom felelőssége, hanem az egész társadalomé.