Közvetlenül a 2001. szeptember 11-én történt terrortámadás utáni időszakban Murat Kurnaz teljes mértékben beleillett az iszlamista terroristákról a nyugati világban kialakult képbe: tizenkilenc éves fiatalember, török bevándorlók gyermeke, aki az utóbbi időben szakállat növesztett, s egyre nagyobb érdeklődést tanúsít az iszlám iránt, lakóhelyén, Brémában rendszeresen látogatni kezd egy dzsámit, végül pedig 2001. október 3-án Pakisztánba repül. Későbbi elmondása szerint utazásának a célja az volt, hogy többet megtanuljon a Koránról, mielőtt még fiatal felesége Törökországból csatlakozik hozzá Németországba. Néhány héttel a New York-i ikertornyok leomlását követően azonban túlságosan gyanúsnak bizonyult, ezért annak gyanújával, hogy csatlakozni szándékozott a tálibokhoz az amerikaiak elleni harcban, útközben letartóztatták. Így került elfogató parancs és vádirat nélkül 2002 januárjában a vitatott törvényességű guantanamói börtöntáborba.
Mint ismeretes, az Egyesült Államoknak a Kuba déli részén lévő Guantánamói-öbölben található katonai támaszpontján a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás után a George W. Bush vezette adminisztráció a terrorizmussal gyanúsított személyek részére fogolytábort hozott létre. Nyilván azért itt, hogy amerikai területen és jogvédelmen kívül vallathassák a feltételezett terroristákat, hiszen kubai területként Guantánamón nem érvényesek az amerikai törvények, és az amerikai alkotmány is csak közvetetten, a katonai szabályzatokon keresztül. Ennek következtében történhetett meg, hogy sokan éveket töltöttek elzárva, úgy, hogy közben még vádat sem emeltek ellenük. A hírhedt tábor története mára már közismert, számos cikk, könyv és több film is foglalkozott a témával, többek között Kevin Macdonald, a palicsi filmfesztiválon tavaly vetített Guantanamói napló című alkotása, amelynek középpontjában a táborban uralkodó állapotok ábrázolása áll.
Andreas Dresen Egy anya George W. Bushsal szemben (Rabiye Kurnaz gegen George W. Bush) című műve Murat édesanyja, Rabiye Kurnaz szemszögéből meséli el a történetet, amely azon a bizonyos október 3-án veszi kezdetét. Miután megtudja, hogy legidősebb fia bejelentés nélkül elutazott, a Brémában élő, temperamentumos török háziasszony először a helyi imámnál fenyegetőzik, hogy tegyen valamit annak érdekében, hogy mihamarabb visszatérjen a fia, mert biztosan ő beszélte teli a fejét, majd pedig a rendőrséghez fordul segítségért. Mivel érdemben semmi sem történik, a Mercedes autógyárban dolgozó férjének és két kisebb fiának mit sem szólva, Rabiye felkeresi Bernhard Docke ügyvédet, és addig ki nem mozdul az irodájából, amíg az emberi jogokra szakosodott jogtudor nem vállalja el az ügyét. A természeténél fogva derűlátó, közvetlen és segítőkész, maga körül mindenkiről gondot viselő, folyamatosan hadaró, csupaszív asszony, és a hallgatag, kissé magába zárkózott, télen-nyáron kerékpárral közlekedő, a joguralomban és a demokratikus rendszerben feltétel nélkül megbízó ügyvéd furcsa kettőse Brémából indulva a különféle német és török hivatalokon keresztül egészen Washingtonig megy, hogy megküzdjön az igazáért.
Az Egy anya George W. Bushsal szemben emberközelből meséli el a körmönfont jogi játszmákat és politikai csatározásokat, miközben a kulturális különbségekről is megtudunk egyet s mást. Az alkotásban mindvégig a komoly és a vicces jelenetek váltakoznak, ugyanolyan ritmusban, mint ahogyan a hősöknek hol reménykeltő, hol pedig csalódást okozó hírek érkeznek az ügy kapcsán. A rendező koncepciója nyilván az volt, hogy a súlyos témában rejlő feszültséget gyengéd humorral oldja. Ez többnyire működik is, a film legfeljebb pillanatokra billen ki egyensúlyából. Nagy érdeme van ebben a főhőst alakító, egyébként komikus Meltem Kaptannak, aki remekül testesíti meg az optimista beállítottságú, lehetetlent nem ismerő, ám fogva tartott gyermeke után gyakran síró édesanyát. A naivan jóhiszemű Rabiye folyton pörög: főz, mos, vasal, karaokézik két fiatalabb fiával, száguld az autójával, és szakadatlanul beszél, beszél és beszél. A más guantanamói foglyok szülei előtt Washingtonban elmondott beszéde, miszerint ő csak egy aggódó anya, aki segíteni igyekszik gyermekének, a film egyik legfontosabb jelenete.
Ahogyan a kritika már rámutatott, a kényes témát szórakoztató módon feldolgozó film bizonyos tekintetben sajátos „politikai kommentárként” is értelmezhető. A mű ugyanis a német hatóságok felelősségét is felveti a Kurnaz-ügyben, hiszen annak ellenére, hogy már korábban is kihozhatta volna a fiút a börtöntáborból, a szociáldemokrata-zöld kormány mégsem tette ezt meg, sőt egy adminisztratív előírás révén az illetékesek még arra is kísérletet tettek, hogy szabadulása után megakadályozzák Murat visszatérését az országba. Egy jelenet erejéig a film azt is megmutatja, hogy a szemléletváltásra az ügyben a kereszténydemokrata Angela Merkel kancelárrá választásával kerül sor. A jogi elvek szószólója a filmben értelemszerűen az Alexander Scheer által meggyőzően alakított, végtelenül szimpatikus, idealista ügyvéd, aki folyamatosan hangoztatja az emberi jogok tiszteletben tartásának a fontosságát. A jog végül is nem előítéleteken, hanem tényeken, nem feltételezéseken, hanem bizonyítékokon alapszik. Lehet, hogy az iszlamista terroristáknak nem tetszik az alkotmányos rend, amelyben mi élünk, de ha mi magunk számoljuk azt fel, a terroristák máris győztek. Mi marad a világunkból, ha lemondunk a demokratikus értékeinkről?
