Nincsenek friss kimutatások arra vonatkozóan, hogy a környezetvédelmi-politikai megmozdulásokat és az érintett jogszabályok visszavonását követően mennyivel erősödött a szerbiai ellenzék, de a politikai elemzők nagy része egyetért azzal, hogy semmiképp sem jöttek rosszul ezeknek a szervezeteknek a tüntetések által meghatározott szombatok. Igaz, a tüntetéseknek a kisajátítási és a népszavazásról szóló törvények elutasítása volt a céljuk – a környezetvédelmi célkitűzések elérése, a lítiumbánya üzembe helyezésének megakadályozása –, az mindenki előtt teljesen világos, hogy a tüntetők között nemcsak olyanok voltak, akik a környezetvédelmet tartották fontosnak, hanem olyanok is, akik Aleksandar Vučić államfőnek és a Szerb Haladó Pártnak a távozását szeretnék már látni. Mivel az ellenzéki pártok időben odaálltak a tüntetők mögé, teljesen bizonyos, hogy ebből némi politikai haszonra is szert tudtak tenni, hiszen a kihirdetett győzelem nem kizárólag a környezetvédelmi szervezeteké, hanem mindenkié, aki részt vett a megmozdulásokban. Az pedig teljesen világos, hogy a hatalom ezúttal a visszavonulás mellett döntött, elfogadta a tüntetők minden egyes követelését, beépítik azokat majd az ismételten parlament elé kerülő jogszabályokba.
A hatalom tüntetésekhez való viszonya elhibázott volt. Először olyan kijelentéseket hallhattunk, amelyekben a kormány tagjai és az államfő teljesen mellékes ellenzéki cselszövésekről beszéltek, melyeknek nem lehet komoly következményük. Nem voltak túl szerencsések az olyan megnyilvánulások sem, amelyek arról szóltak, teljesen elképzelhetetlen az említett törvények módosítása, elnöki elutasítása, azt hallhattuk néhány héttel ezelőtt, hogy bármi is történik, az államfő azért sem fogja elfogadni a szerinte teljesen megalapozatlan követeléseket. Aztán hamar megváltozott minden, valószínűleg felismerve a helyzet komolyságát, módosított a retorikáján maga Vučić is, s már arról beszélt, megvannak az okai a tüntetéseknek, meg kell vizsgálni, mit lehetne tenni annak érdekében, hogy mindenki elégedett legyen a jogszabályokkal. Végül eljutottunk oda, hogy a kisajátítási törvényt teljesen visszavonták a procedúrából, a népszavazási jogszabályon pedig olyan módosításokat eszközölnek újbóli elfogadása előtt, amilyeneket a tüntetők követeltek.
Annak ténye, hogy a hatalmi párt és annak politikusai nem gondolták jól át az első megnyilatkozásaikat, nem értékelték kellőképpen ki az aktuális helyzetet, s mindenekelőtt nem mérték fel jól azt, milyen ereje, kihatása lehet az egész folyamatnak, bizonyára kihat a párt népszerűségi mutatóira és az államfőnek a megítélésére is a közvéleményben, valószínűleg nem olyan mértékben, amely hirtelen bekövetkező teljes fordulatot hozhatna az áprilisi előrehozott parlamenti, államfő- és belgrádi helyi önkormányzati választásokra, de valamilyen negatív hatása mindenképpen lesz. Ezt a negatív hatást ismerhette fel maga az államvezetőség is, amikor hirtelen taktikát, retorikát, hozzáállást váltott. Nem engedhette meg magának, hogy egy, a látottnál is hosszabb ideig tartó, később lezáródó sikertörténettel induljon neki a választási kampánynak az ellenzék, jobbnak látta azonnal lezárni az ügyet és eleget tenni a tüntetői felszólításoknak. Magának az ügynek a lezárása azonban megint csak nem úgy történt meg, hogy az előnyére válhatna a Szerb Haladó Pártnak, az államelnök ugyanis szó szerint a kormányt tette felelőssé a problémákért, felszólította a kabinetet arra, hogy a jövőben körültekintőbben járjon el, vagyis: saját népszerűségét próbálta az elnökválasztásokra megőrizni a kormány népszerűségének beáldozása árán. Legalábbis így fest a helyzet ma, mindössze néhány nappal a legutóbbi megmozdulások után.
Mivel friss, releváns felmérés nem áll a rendelkezésre, csak következtetni lehet, melyik esemény hogyan hatott ki a pártok megítélésére a közvéleményen belül. A Demostat novemberi adatokra hagyatkozó legutóbbi felmérése szerint Belgrádban már bajban lehet az SZHP, mert a megkérdezettek nagyobbik része választaná az ellenzéket, amennyiben az egységesen lépne fel a megmérettetésen. Maga a közvélemény-kutató is figyelmeztetett arra, hogy ez az 54–46 százalékos arány nem jelenti automatikusan az ellenzék győzelmét, mivel nem lép minden párt koalícióra, így legalább tíz százalék „eldobott szavazatnak” minősül a három százalékos küszöböt át nem lépett pártok miatt. Ami a köztársasági szintet illeti, továbbra is hatalmas előnye volt a múlt hónapban a haladó pártnak, 55 százalék rá szavazna.
Dragan Đilas, az ellenzéki Szabadság és Igazságosság pártjának elnöke saját felmérésre hivatkozva Vučić pártjának már csak 32 százalékot adott néhány napja, öt százalékot faragtak le szerinte a tüntetések. Ezeket az adatokat, persze, fenntartással kell kezelni, igaz, országos szinten, még az ellenzéki projekció is 49 százalékot adott egy haladó–szocialista szövetségnek, s 25,5 százalékot saját magának. Érdekes lesz majd megfigyelni a decemberi kimutatásait a közvélemény-kutató cégeknek. A tét egyre nagyobb, a megmérettetés pedig egyre közelebb van.
