Nagyszüleim a falu központjában éltek, közvetlenül a cukrászda szomszédságában, egyik irányban néhány háznyira az iskolától és a postától, másik irányban pedig nem messze a művelődési háztól. Átellenben helyezkedett el a mozi, mellette található ma is az óvoda és a templom. Nem csoda hát, hogy nagyanyám meglehetősen tájékozottnak számított a faluhírek tekintetében, kíváncsiságát kielégítendő csupán annyit kellett tennie, hogy megfelelő időben kiállt a kapuba, mindig akadt olyan járókelő, aki szívesen elújságolta neki a fontos tudnivalókat. Amikor már nem nagyon tudott járni, nagyanyámnak szokásává vált az utcai szobából figyelni a nagyutcán zajló eseményeket. Ritkásra állította a redőnyt, és odabentről leskelődött. Jómaga ezt a műveletet kukucskálásnak hívta, és ez egy nagyon fontos program volt a számára, aminek köszönhetően mindig tudta, melyik menyasszonynak milyen volt a ruhája, ki kivel fagylaltozott vasárnap délután, és kinek az unokája kire ütött leginkább.
Nem tudom, hogy létezik-e genetikai hajlam a kukucskálásra, eddig még nem fedeztem fel magamon, ám lehet, hogy ez a tulajdonság csak az évek előrehaladtával alakul ki, mindenesetre a napokban arra lettem figyelmes, hogy megboldogult nagyanyámhoz hasonlóan én is az ablakon keresztül inkognitóban figyelem az utcai történéseket. Igaz, nem előre megfontolt szándék vezérelt, de a művelet attól még ugyanaz volt. Az történt ugyanis, hogy éppen a nappaliszobában álltam, amikor az utcai ablak előtt elment valaki. Semmi különös, naponta több százan elhaladnak a házunk előtt. Nem is tulajdonítok ennek nagyobb jelentőséget, ha a szürke kabátos illetőt nem pillantom meg az utca másik oldalán. Még ekkor sem foglalkoztam vele túlságosan, csak éppen konstatáltam magamban, hogy átment a túloldalra. Annyit láttam, hogy valamit tett a szomszéd postaládájába. Ebben sincs semmi különös, különféle szórólapokkal, reklámanyaggal és ingyen újságokkal naponta megtömik a postaládáinkat. Az illető nemsokára már ment is tovább. Furcsállottam ugyan, hogy a postaládából nem virít a színes papír, de hát, lehet, hogy tévedtem, és az illető nem is szórólapokat osztogat, gondoltam.
Intuíciómnak vagy a véletlennek köszönhetően átmentem a konyhába. A konyhai ablakon keresztül pedig feltűnt, hogy a szürke kabátos illető éppen a következő ház előtt állt meg, a kapu lécei közé nyomta a színes reklámanyagot, okostelefonját pedig ráirányította. Néhány másodperc után leeresztette a kezében lévő telefont, kivette a lécek közé helyezett papírköteget, és indult tovább. Innentől kezdve tudatosan követni kezdtem a tekintetemmel. A következő szomszédnak kisebb nehézségek árán begyömöszölte a postaládájába a „küldeményt”, fotózott, megnézte a telefonját, nyilván a felvétel minőségét ellenőrizte, vagy azonnal küldte valakinek a képet, majd kivette a csomagot a postaládából, és továbbment. Gondoltam, hátha visszajön a mi oldalunkra, ezért kimentem a teraszra, és onnan figyeltem a mozgását, de nem jött vissza, hanem a túloldalon haladt tovább. A következő postaládába is behelyezte az anyagot, fotózott, vissza kivette a cuccot, és folytatta útját. Az ötödik ház előtt is ugyanúgy járt el, utána kilépett a látómezőmből.
Kimentem az utcára, és megnéztem a postaládánkat. Üres volt. Sose tudom már meg, hogy milyen hirdetésről, jutányos kínálatról vagy információról maradtam le. Ehelyett azonban gazdagodtam egy élménnyel az emberi találékonyságról. Feltételezem, hogy az illetőt a megbízója a széthordott anyag száma után fizeti, miközben neki minden egyes kézbesítést fotóval kell bizonyítania, ő azonban úgy gondolta, nem cipel magával több száz szórólapot, amikor eggyel is megoldható a feladat. Az is lehet, hogy környezetbaráti szempontok vezényelték az illetőt a simlisségre, nem akarta feleslegesen széthordani azt a sok papirost, amelynek köztudottan a nagy része olvasatlanul a kukába, rosszabb esetben a járdára kerül. Lám, fordult meg a fejemben, tudhatott valamit a nagyanyám, olykor egészen izgalmas élmény lehet megfigyelni a való világot. S miközben ezt írom, az jár a fejemben, hogy ha netán a szórólapok kihordását megrendelő munkaadó elolvassa ezt a röpke eszmefuttatást, lehet, hogy majd ezentúl arra fogja kötelezni a kézbesítőket, hogy minden kiszállított papírra üssenek egy számot, hogy ne lehessen ugyanazt a szóróanyagot kétszer lefotózni. A kukucskálók újabb nemzedékének tagjaként, egyszeri tapasztalattal felvértezve, annyit mondhatok: majd meglesem!
