Az elmúlt évek során különböző sportágakban is megjelent az a tendencia, amelyet a (főleg tőlünk nyugatra élő) társadalmak szélesebb rétegeiben próbálnak meg közpolitikai eszközökkel keresztülvinni különböző, ideológiai alapon szerveződő csoportosulások. Ennek értelmében az embereket, jelen esetben sportolókat, nem feltétel nélkül elsődleges, született biológiai sajátosságaik alapján, hanem személyes érzetüknek megfelelően tekintik nőnek vagy férfinak, esetleg olyan neműnek, amelyet nem ismer a hagyományos – ebből a szempontból ósdi, idejétmúlt – felosztás. Ezt a lehetőséget az érzelmi és szellemi szabadság kiteljesüléseként értelmezik a biológia meghaladásán keresztül, és annyiban igaz ez a megállapítás, hogy a mégoly csekély számú transz ember számára valóban felszabadulás lehet önmeghatározásuk kimondása és megélése. Erre a folyamatra rásegíthet az orvostudomány számos modern vívmánya.
Arról a kultúrharcról, amely az érzékeny témakörre telepedett, illetve gerjesztődik, szándékosan nem térek ki hosszan. Véleményem szerint végtelenül túl van feszítve, fel van nagyítva, úgy, hogy az esetek hatalmas százalékában nem konkrét esetekről nyilatkoznak olyanok, akik nem is érintettek, a probléma valódi társadalmi jelentőségénél jóval nagyobb hangsúlyt adva neki. Ehhez persze hozzájárul az a számos esetben agresszív, erőszakos propaganda, amely szinte mindig kontraproduktív.
De hogy konkrétumokról is szóljanak ezek a sorok: a közelmúltban két transznemű sportoló került reflektorfénybe, miután férfiként születve életük későbbi szakaszában nőként határozták meg magukat, majd utóbbi nem mezőnyeiben indultak különböző megmérettetéseken. Az új-zélandi súlyemelő, Laurel Hubbard a tavaly nyári tokiói olimpián az ötkarikások történetének egyik első transz sportolója lett (a kanadai labdarúgó, Quinn megelőzte őt néhány nappal), a minap pedig az amerikai úszó Lia Thomas hívta fel magára a figyelmet. Kettejük esetében az a közös, hogy versenyeket nyernek a női mezőnyben, miközben szemmel látható előnyöket élveznek biológiai adottságaikból kifolyólag. Hubbard tíz éve, 2012-ben kezdte meg átalakulását, amelynek a hormonterápia is a része, és azóta három aranyérmet szerzett nemzetközi viadalokon, kettőt a Nemzetközösségi Játékokon, egyet a Csendes-óceáni Játékokon (Tokióban nem mutatott be sikeres kísérletet). Szereplései ellen számos riválisa tiltakozott, mondván, jogosulatlan előnyt élvez, mivel teste férfiként fejlődött egészen fiatal felnőttkoráig. Thomas nemrég egy ohiói viadalon tette magát címoldalra, amikor az 1500 méteres női gyorsúszást 38 másodperces előnnyel nyerte meg – aki valaha nézett úszóversenyt, pontosan tudja, mennyire abszurd ez a különbség, még ilyen távon is. Mondani sem kell, hogy az internet felrobbant az eset miatt, sorjáztak és azóta is sorjáznak a megszólalások, amelyek az igazságtalan versenyről, az unfair előnyökről szólnak. Az illetékes tengerentúli sportszakszervezetek a hírek szerint lépéseket tettek, illetve lépéseket terveznek, amelyekkel elejét veszik az ilyen eseteknek. Ahogy azt már évek óta teszik a gyakorlatban, többek között hormonszintmérésekkel fogják ellenőrizni például, hogy egy-egy transz sportoló megfelel-e az adott nem „kritériumainak”, saját önmeghatározása mellett.
Minden „technikai” megoldás, a probléma ilyen vagy olyan megválaszolásának felszíne alatt erkölcsi kérdések húzódnak meg, amelyekre hitem szerint nincs végső válasz, ezáltal a döntés eredménye sem lehet kielégítő minden fél számára. Egyfelől jogos, ha a női mezőny tiltakozik, amiért riválisa teste a születési adottságokból kifolyólag fizikailag erősebb a többiekénél, még ha az illető nőnek is érzi magát. Ilyen értelemben a biológiát nem lehet meghaladni, súlyemelésnél, úszásnál stb. a nagyobb erő jobb teljesítményt jelent. Másfelől, ha valaki nőnek érzi magát, értelemszerűen a női mezőnyben képzeli el pályafutását (a szándékos visszaélések nagy fejezetét most nem nyitjuk meg).
A gordiuszi csomót kioldani és átvágni sem lehet, a fent leírt problémák teljeskörű technikai megoldása – olyan, amely semmiféle ellenérzést nem vált ki – lehetetlennek tűnik. Hogy az illetékes szervezetek hogyan döntenek a kirívó esetek szabályozására, szerintem részletkérdés. A legtöbb, amit tehetünk, a megértés és a méltóság.
