Száz évvel ezelőtt, a trianoni békediktátum aláírását követően az utódállamok politikai erői és hatalmi körei korábban soha nem tapasztalt gyűlölettel vetették magukat a kisebbségbe került magyar közösségekre, a Nagy Háború – és a korábbi évszázadok – minden valós vagy vélt szenvedéséért a magyarságon igyekeztek elégtételt venni – fejtette ki korabeli cikksorozatában Herczeg Ferenc. Írásait 1937-ben Napfelkelte előtt! címmel kötetbe is gyűjtötte, amely ma már megkerülhetetlen forrása a trianoni magyarság történetének. Mint ahogyan Herczeg Ferenc volt a történelmi Magyarország összeomlásának leghitelesebb krónikása is. A gótikus ház című emlékirataiban (1939) hiteles krónikáját adta az 1896-ban, a nevezetes obstrukcióval kezdődő magyar politikai haldoklásnak. Egy ártatlan és jelentéktelen – a rágalmazás és a becsületsértés szankcionálását célzó – törvénymódosítás ellenzéki obstruálásával vette kezdetét a parlamenti döntéshozatalt ellehetetlenítő folyamat, amely Magyarországon teljesen megbénította a politikai életet. Herczeg Ferenc szerint „a 16. §-sal vonult be a magyar törvényhozásba az obstrukció, amely azután – rövid szünetekkel – tizenhat esztendeig szívta a nemzet vérét. Meggyőződésem, hogy ez a tizenhat év ásta meg Magyarország sírját”. Tisza István már akkor, 1896-ban figyelmeztetett arra, hogy az obstrukció olyan nemzeti veszedelem, amelyet mindenáron, „szükség esetén vér árán is”, le kell törni. Parlamenti vetélytársa, Andrássy Gyula gróf ugyancsak elítélte az obstrukciót, de annak alkalmazásában politikai eszközt látott a hatalom megragadására.
A parlamenti ellenzék képtelen volt észrevenni, hogy közben Magyarországon a végletekig kiéleződött a nemzetiségi kérdés, miközben a kontinensen erőteljes lendületet vett a háborús készülődés. Bánffy Dezső miniszterelnöksége idején olyan politikusok szerepeltek a kormányában mint Lukács László, Darányi Ignác, Wlassics Gyula vagy Perczel Dezső, mégsem voltak képesek kimozdítani bénaságából a magyar parlamentet. Az obstrukció egész dühe a véderőjavaslatok ellen fordult. Az ellenzék úgy vélte: „semmi esetre sem szabad a hadsereget erősíteni, mert az úgyis csak a dinasztia és Ausztria érdekeit szolgálja! Hogy jöhet idő, amikor Magyarország integritása attól függ, hogy a dinasztia és Ausztria milyen katonai erővel tud föllépni, azt senki sem hitte” – hangsúlyozta emlékiratában a Tiszához hű Herczeg Ferenc, aki a pécskai választókerület képviselőjeként vett részt az egyre reménytelenebb parlamenti csatákban. Ő maga rendíthetetlen híve volt Tisza Istvánnak, benne látta „az egyetlen államférfit, aki teljes nagyságában felismerte és átérezte a nemzetet fenyegető veszedelmet, és aki egész exisztenciája latba vetésével kész volt azzal szembeszállni”.
A verseci születésű, akkor már ünnepelt író – aki világosan fölismerte a magyarságot fenyegető szerb-horvát szövetség jelentette veszélyt – elmondta: nem Tisza kedvéért lett politikus, de az ő kedvéért maradt a szabadelvű párt tagja. Ha nincs Tisza, akkor pártonkívüli hatvanhetes maradt volna, mert meggyőződéssel vallotta, hogy a 67-es kiegyezés volt a legnagyobb szerencse, mely a nemzetet Mohács óta érte. A bölcs magyar politika a kiegyezéssel „egy nagyhatalom és szövetségeseinek védelme alá helyezte a magyar nemzet törekvéseit”. Ez volt a maximuma annak, amit a magyarság remélhetett. Magától értetődő módon neki is álma volt a független magyar államiság, és szívügye a nemzeti hadsereg kérdése is, de tisztában volt azzal, hogy az adott európai viszonyok közt ez nem valósítható meg. „Nem, mert a dinasztia, nemkülönben egész Ausztria, Horvátország és a magyar nemzetiségek nagy része ellenezték volna.”
Az 1908-as boszniai válság és az annexió óta a szerbek és a horvátok immár közös céljaiknak megfelelően egyértelműen megfogalmazták, hogy Törökország után a második „beteg ember” Ausztria-Magyarország, amellyel a lehető legrövidebb úton le kell számolni, a délszláv ideológia Ausztria-Magyarország szétrobbantásában kereste a maga létjogosultságának igazolását. Ilyen körülmények között „semmi sem volt fontosabb, mint a Monarchia katona erejének gyarapítása és modern fölszerelése, de a magyar törvényhozás tizenhat esztendeig az obstrukció fertőjében hentergett” – fogalmazta meg Herczeg Ferenc.