Kedves Pósa Atya!
Szeretném, ha elmagyarázná, hogyan értelmezzem azt, hogy Jézus magára vállalta bűneinket és azok büntetését, illetve azt, hogy helyettünk szenvedett és hogyan értelmezzem a bűnbocsánatot, a kiváltást, a megváltást. Köszönöm: RN
Tisztelt RN Olvasónk!
Isten azt mondja az embernek, hogy „ne egyen a jó és gonosza tudásának fájáról, mert akkor meg fog halni” (vö. Ter 2, 17), más szóval azt mondja, hogy ne a saját kívánságai szerint élje az életét, mert akkor „a megtévesztő kívánságok romlásba sodorják”. (vö. Ef 4, 22) Az ember mégis követi szívének önző vágyait, úgy, ahogy a Biblia leírja: „Az asszony látja, hogy a fa evésre jó, szemre szép és tekintetre gyönyörű, vesz a gyümölcséből, eszik, ad a férjének is, és ő is eszik. Erre megnyílik mindkettőjük szeme és látják mezítelenségüket” (vagyis lelkiismeret furdalásuk támad). Amint meghallják az Úr Isten szavát, aki a kertben járkál, az ember és a felesége elrejtőznek a kert fái közé az Úr színe elől.” (vö. Ter 2, 6–8)
Az ember bűne az, hogy az ellenkezőjét teszi, mint amit az Isten mond neki, emiatt állandóan szökik, menekül, rejtőzködik Isten elől. Jézus ezt úgy mondja, hogy „Mindaz, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot és nem megy a világosságra, hogy nyilvánosságra ne jussanak tettei.” (Jn 3, 20)
Az ember nem hallgat Isten szavára, szökik Előle, elrejtőzik Előle „az élet gondjai, gazdagsága és élvezetei” (Lk 8, 14) „erdőjébe”, „elnehezedik (elszeretetlenedik!) a szíve dőzsölésben, részegeskedésben és az evilági gondok közepette.” (vö. Lk 21, 34) Ezzel az életvitellel (vagyis „a jó és rossz tudása fájáról való evéssel”) az ember állandóan menekül Isten elől, elrejtőzik élvezetei fái közé, Isten-nélkülivé, istentelenné válik, Istentől elhagyottá, és belesüllyed az egyedüllét poklába. Ekkor kiáltozni kezd: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Zsolt 22, 21)
Az ember bűne tehát az, hogy elhagyja Istent, eltávolodik Istentől, elrejtőzik élvezetei erdejébe, elistentelenedik, s így a végén teljesen az Istentől való elhagyatottságba jut, ami az egyedüllét börtöne, a halál, a pokol, vagyis hogy semmije és senkije nem marad. Valakinek ki kellene váltania az embert a magányosság börtönéből, a halálra-ítéltség tömlöcéből, ki kellene mentenie az elveszettség ingoványából, vissza kellene hoznia az elhagyatottság pusztaságából, össze kellene gyűjtenie a szétszórtság poklából. Ez a valaki, aki ezt megtette, aki ezt teszi, a Megváltó Jézus Krisztus, a Bűnbocsátó („Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit tesznek.” Lk 23, 34), a Kiváltó („Az Emberfia váltságul odaadja életét sokakért.” Mk 10, 45), a Megváltó („Jézus meghal azért, hogy Isten szétszórt fiait összegyűjtse.” Jn 11, 51–52)
A kereszten Jézus magára vállalta bűneinket vagyis az Istentől való elszökéseinket, elrejtőzködéseinket, és magára vállalta bűneink büntetését vagyis a halált (az elszakadást mindentől), a poklot (az elhagyottságot mindenkitől). Jézus kereszthalálával vállalta, hogy Istentől elhagyott legyen, ahogy ezt ki is mondták ellenségei: „Másokat megszabadított, önmagát nem tudja megszabadítani. A Messiás, Izrael királya, szálljon le most a keresztről és hiszünk neki. Bízott az Istenben, szabadítsa meg most, ha kedve telik benne. Hiszen azt mondta: Isten fia vagyok.” (Mt 27, 42–43) Jézus nem szállt le, az Ő Istene nem szabadította meg, hanem magára hagyta, és így Ő Isten-nélkülivé vált, ami Neki pokol lett. Ekkor felkiáltott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27, 46) Ebben a pillanatban váltotta meg az embereket az Isten-nélküliségtől. Az Istentől való elhagyottságával magába vett minden Istentől eltávolodott embert, ahogyan ezt Ő pár nappal előtte megmondta: „Én pedig, amikor majd felemelnek a földről, mindeneket magamhoz vonzok.” (Jn 12, 32) Miután pedig a lelkébe vonzott minden istentelen embert, átadta ezt az emberekkel „benépesített” lelkét az Atyának ezekkel a szavakkal: „Atyám, a kezedbe ajánlom a lelkemet.” És kilehelte a lelkét, meghalt.
Ez volt az emberek megváltásának nagy műve, amit Ő így mondott ki: „Beteljesedett!” (Jn 19, 30) „Atyám, a művet, amelynek elvégzését rám bíztad, véghezvittem.” (Jn 17, 4) Elhagyatottságával az Ő isteni lelkébe gyűjtötte Isten szétszóródott fiait, a halálával visszavitte ezeket az embereket az Istennel és az egymással való közösségbe, a mennyországba.
Jézus tehát a kereszten magába vett minden Istentől „elrejtőzött” embert, élőket és holtakat egyaránt, az alvilágban lévőket is (ezt mondja ki az Apostoli Hitvallás azzal a tétellel, hogy „Alászállt a poklokra.”, és Péter apostol első levelében: „Elment a börtönben sínylődő lelkekhez is.” 3, 19) Utána pedig, amikor halálával az Atya kezébe tette a lelkét, akkor ezeket a szétszóródott embereket összekapcsolta Istennel. Pál apostol erről így beszél: „Fölment a magasba, magával vitte a foglyokat.” (Ef 4, 8), kiváltotta őket a börtönükből, megváltotta őket kizártságukból.
Jézus Krisztus úgy lett az emberek megváltója, hogy a kereszten „belehalt” minden (akár Istentől, akár embertársaitól) elhagyott emberbe, beköltözött a magukra hagyottakba, az elárultakba, a kiszolgáltatottakba, a börtönbe zártakba, a halálra ítéltekbe, a kivégzettekbe, a meggyilkoltakba. Feltámadásával beléjük ment, hogy bennük lakjon, hogy felkarolja őket, hogy kiváltsa elhagyottságukból, hogy az Atya kezébe ajánlja lelküket, hogy visszavigye őket az Istennel való örök életbe.
Amikor hallok elmagányosodott emberekről, nyomorba süllyedettekről, kirekesztettekről, fogságba zártakról, életfogytiglani börtönre ítéltekről, elveszettekről, elpusztítottakról, akkor mindjárt Jézushoz kezdek imádkozni ilyen szavakkal: „Te a kereszten, amikor Istentől elhagyottnak érezted magadat, a lelkedbe vetted őket, ezért Te most ott vagy bennük. Karold át és vidd őket az Atya ölelésébe!” Ugyanígy imádkozom Hozzá a megholtakért: „Te a kereszten alászállottál az Istentől való elhagyatottság poklába. Ezért te most ott vagy az elhunytakkal az alvilág sötétségében. Vidd ki őket az isteni élet örök világosságára!”
Ez az én hitismeretem, ez az én hitvallásom, ez az én a Megváltóhoz intézett imádságom megment minden rémüldözéstől, borúlátástól, elkeseredéstől, reménytelenségtől, amikor embertársaim elhagyottságairól hallok. Ugyanakkor örvendezés, derűlátás, lelkesedés, reménykedés tölt el, mert lelki szememmel látom, hogyan váltja meg őket nyomorukból Jézus. A megváltást ugyanis úgy értelmezem, hogy az Elhagyott Megmentő megszerzi a bűnös emberek számára a bűnbocsánatot (az Atyától kéri ezt), kimenti őket elhagyottságuk börtönéből, kiváltja őket Isten-nélküliségük poklából, összegyűjti őket Istennek örökké tartó országában.
Kívánom, hogy a megváltásnak ez az én értelmezésem tegye derűlátóvá RN Olvasónkat és a Magyar Szó minden olvasóját!
Tisztelettel: László Atya
Kedves Olvasóink,
Pósa László Atyának szánt kérdéseiket, gondolataikat a következő e-mail-címre várjuk: lelkesz@magyarszo.rs illetve hagyományos, postai úton is az alábbi címre: Magyar Szó – Tiszavidék szerkesztősége, 24400 Zenta, Posta utca 14. A borítékra kérjük írják rá: PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL.
Kérnénk, hogy gondjukat pár mondatban, érthetően, a problémát alaposan elmagyarázva fejtsék ki az atya számára, aki lapunk hasábjain fog erre felelni. Levelük meg fog jelenni a válasszal együtt, azzal, hogy igény szerint ez történhet névtelenül, vagy álnéven. Mindenképp tüntessék fel a felénk intézett soraikban, hogy milyen aláírás vagy monogram megjelenését engedélyezik.
