A régi időket idézi fel bennem a minap látott kiírás, miszerint Horgoson április 29-én májusfát állítanak. Élénken él bennem gyermekkorom sok majálisa, amikor már a majálist megelőző estén szülőfalum központjában nagy csinnadrattával készülődtek fiatalok és idősek egyaránt, hogy a szinte az egekbe kúszó fára felakasztgassák az értékes és kevésbé értékes tárgyakat. Vártuk, hogy összegyűlhessünk, egyfajta közösségi élményt jelentett az összejövetel, bár tudtuk, hogy ki lesz az, aki a csúcsára kapaszkodik és a dicsőséggel együtt bezsebeli az ajándékokat. A nénikék kezüket tördelve aggódtak a fiatalokért, akik próbát tettek, de még inkább hőzöngtek és feddő szavakkal illették azokat a vitézeket, akik hősnek képzelték magukat és megpróbáltak felkapaszkodni, de nem jutottak túl magasra. Ők voltak azok, akiken nevetni lehetett, de izgulni értük még jobban, hogy a belső melegítés és az ebül szerzett bátorítás hatására nehogy tragédiába torkolljon a májusfa megmászása. Szerencsére soha nem történt baj, annál inkább jellemző volt a jókedv, az önfeledt nevetés, a gyerekkacaj, a sötétedésbe nyúló futkározás a központban, a kocsmáros pattogatott kukoricájának az illata, és a kipakolt kis, fél literes üdítők, amiket ilyenkor majdnem aranyárban lehetett megvásárolni, de az íze más volt. Finomabb, mint az otthon kapott szörpé, izgalmasabb és értékesebb a szemünkben. Ez már csak a fénypontja volt az esti műsornak, a felvonulásnak, a kultúrműsornak, ami után még sokáig kint lehetett maradni, szaladgálni. Ilyenkor minden szülő egy kicsit engedékenyebb volt és önfeledtebb. Akárhogy is nézzük és nevezzük, szép emlékek ezek. Ahogy olvasom, a majálist Magyarországon a Kádár-nosztalgia egyik elemének nevezik, ami felett eljárt az idő. Nálunk is sokakban él a Jugoszlávia-nosztalgia, sőt a Tito-nosztalgia is, a munka ünnepe is ennek a része, bár a majális gyökerei sokkal régebbre nyúlnak vissza és erős néprajzi vonatkozással rendelkeznek.
Szőke Anna néprajzkutató tollából olvashatjuk: „Május 1. – Ősi tavaszünnep, a májusfa, májfa a természet újjászületésének jelképe. Magyar vidékeken május hajnalán állították, néhol pünkösdre virradóra. A májusfa-állítás körüli szokásanyag változó, bár legtöbbje a Jakab-naphoz fűződik. Innen az elnevezés: Jakab-fa. Az ünnep eredete: Midőn Szent Jakab és Szent Fülöp téríteni jártak, velük tartott egy Valburga nevű szűz hajadon. A lányt e cselekedetéért megszólták, elítélően nyilatkoztak róla. Hogy elűzze a gúnyolókat, vándorbotját a földbe szúrta, előtte letérdepelt és imádkozott. Egy-két óra múlva a szeme láttára a bot kizöldült. Ettől kezdve a nőtlen férfiak zöld ágat visznek a hajadon, jó magaviseletű lányoknak. Május 1-e a virágzás ünnepe, ilyenkor zöld ággal díszítik a házakat.”
A Wikipédia szerint ahhoz, hogy május elseje a munka ünnepévé váljék, hosszú utat jártunk be.
„Előzményei egészen a brit ipari forradalomig nyúlnak vissza, amikor is egy gyártulajdonos, Robert Owen 1817-ben megfogalmazta és közzétette a munkások követelését, benne többek között az addig 10–16 órás munkaidő nyolc órára csökkentését, a hangzatos »nyolc óra munka, nyolc óra rekreáció, nyolc óra pihenés« szlogennel. A követelés érvényre juttatása végett több kisebb tüntetést, illetve sztrájkot is tartottak, azonban a mozgalom hamar kifulladt, mert törvényi szabályozás híján ezeket az alkalmazottakat hamar elbocsátották és más gyárak sem voltak hajlandóak felvenni őket. Habár 1847-ben a nők és gyerekek munkaidejét 10 órában maximálták Nagy-Britanniában és gyarmatain, egészen 1856. április 21-éig a kérdésben nem történt előrelépés. Ezen a napon léptek sztrájkba az ausztráliai Melbourne városában a kőművesek és építőmunkások, hogy a Melbourne-i Egyetemtől az ausztrál Parlamentig menetelve követeljék a 8 órás munkaidő bevezetését a kontinensen. Akciójuk sikerrel zárult, még csak a fizetésük sem lett kevesebb a rövidebb munkaidő ellenére, így egyben a világon első alkalommal sikerült egy szervezett munkáscsoportnak (későbbi nevén szakszervezetnek) bármiféle sikert is elérni retorziók nélkül. Ez a siker is nagyban inspirálta a munka ünnepének ötletét, illetve a majálisok megszületését.”
Hogy mára mi maradt belőle, a vívmányokból, a munka ünnepéből, a néprajzi hagyományokból? Tegye fel a kezét, aki május elsején Szent Józsefre, a munkásra, Robert Owenre, vagy a díszes felvonulásokra gondol?
Abban megegyezhetünk, hogy ünnepek, ünnepnapok kellenek, hogy megtörjék a hétköznapok csendjét és kilendítsenek a mókuskerékből. De miről is szól az ünnep? A legtöbb lényegét gyakran hajlamosak vagyunk elfelejteni. Így lett a majálisból az udvarlás, a díszítés helyett a kerti sütögetés, a rostélyozás, a bográcsozás ünnepe. Talán ez se baj, ha közösségben tesszük, jókedvvel, kimozdítva saját magunkat a megszokott rutinból, és vagy elcsendesedve vagy éppen zajongva, de ünnepeljük azt, hogy együtt lehetünk, még ha idén talán nem is úgy, mint néhány évvel ezelőtt. Ez is rávilágít arra, hogy még jobban megtanuljuk becsülni az ünnepek fontosságát, és ne kényszerből ünnepeljünk, hanem azokkal legyünk, akiket szeretünk, akikkel valóban lenni szeretnénk. Május elsején is. Ha nem pottyantunk le a májusfáról.
