Tisztelt László Atya!
Érdeklődéssel és örömmel olvasom az olvasók kérdéseire írt válaszait, melyek az újságban jelennek meg. Sokat tanulhatunk belőlük. Én is köszönöm ezt a lehetőséget Önnek. (Talán ezeket a cikkeket összegyűjtve ki lehetne nyomtatni, füzetecske formában. Bizonyára lenne iránta nagy érdeklődés az olvasók körében.)
Az én kérdésem: Járulhatnak-e szentségekhez, akik templomban esküdtek, de elváltak? Igen vagy nem? 1.) Úgy tudom, hogy nem! Legalábbis amíg él a volt házastárs. 2.) Számomra az sem világos, hogyan áldozhat az, aki elvált, polgárilag újraházasodott, vagy csak párkapcsolatban él! (Mifelénk a fentiekre is van bőven példa.) 3.) Már azt is hallottam több személytől is (templomba járóktól is), hogy az az elvált, aki éppen nem él senkivel, nyugodtan járulhat a szentségekhez. Ilyenek még a betegek kenetét is felveszik minden évben. Lehet ezt? Nem ítélkezni akarok, csak letisztázni a dolgokat, mindenki érdekében. – Kerüljük el a szentségtöréseket!
Ui. Tény, hogy az egyház bizonyos „indokolt” esetben érvénytelenítheti a megkötött házasságot. De ez már más eset! Köszönöm a válaszát. Tisztelettel ILONA mama
Tisztelt Ilona mama!
A kérdéseire előbb röviden válaszolok, aztán meg hosszabban.
Akik templomban esküdtek, de aztán polgárilag elváltak, ha nem kötöttek újra házasságot valakivel, akkor járulhatnak a szentségekhez. A házasság polgári felbontása nem szünteti meg azt az egymáshoz való tartozást, amit Isten kötött egybe, tehát lélekben nem szakadnak el egymástól. Ezért az egyházban törvényesen fel nem bontott házasságok esetében az Egyházi Törvénykönyv nem elváltakról, hanem különélőkről beszél. A különélés azt jelenti, hogy nem él többé egy házban vele, hanem egy másik házban él tőle külön. A különélésnek van egy olyan, nem is ritka esete, hogy egy házban él vele, de nem egy ágyban, hanem külön. Itt házastársként csak külsőleg tartoznak egybe, de lélekben nem. A különélésben nem szűnik meg az az összetartozás, amit Isten teremtett meg, hanem csak egymástól való fizikai távolságtartás van. A különélő nem követ el törvényszegést, nem tör házasságot, hanem csak kibírhatóvá teszi a házastársi összetartozást. Ezért járulhat a szentségekhez, sőt, szüksége is van rájuk, hogy isteni erőt kapjon ehhez a nem könnyű életmódhoz.
Aki elvált, és polgárilag újraházasodott, az nem áldozhat. Ezt felül lehet vizsgálni, de mivel jelenleg ez egy nagyon vitatott téma, most nem beszélek róla. A párkapcsolatban élők sem áldozhatnak, de ők nem az elválás miatt, hanem amiatt, hogy nem kötöttek házasságot. (Ezt majd később megmagyarázom.)
Összegezve a rövid választ: Az elvált vagyis a különélő, aki nem él senkivel, járulhat szentségekhez, meg a betegek kenetét is fölveheti, és ezzel nem követ el szentségtörést. És még annyi, hogy az egyház minden indokolt esetben érvénytelenítheti a megkötött házasságot, azokat, amelyeket nem érvényesen kötöttek meg.
Most következik a hosszabb válaszom.
Ezt a kérdést Ilona mama és nagyon sokan mások úgy kezelik, hogy „nem a szombat – a pihenés, a nyugalom napja – van az emberért, hanem az ember van a szombatért”, vagyis a pihenést előíró törvényeket az embernek minden áron meg kell tartania, akár a javára válik, akár a kárára, tehát az ember azért van, hogy a törvényeket betartsa. Ilyen téves szemléletmód van a közlekedési szabályok kapcsán is: azért kell őket betartani, hogy a megsértésük esetén ne büntessen meg a rendőr, és nem azért, hogy védjék a közlekedő személyek épségét. Ha ugyanis ezért lenne, akkor a rendőr nem büntetne meg például a bejárati kapu előtt a biztonsági öv fel nem csatolása miatt, mert ott már nincs semmiféle veszély.
Még egy hasonlatot mondok. Ésszerűtlen lenne, ha például a gyógyszereket azért fogyasztanánk, mert az orvos előírta őket, ami azt jelentené, hogy mi emberek a gyógyszerekért vagyunk. Az ésszerű gyógyszerfogyasztás az, hogy betegséget gyógyítsunk vele, ami azt jelenti, hogy a gyógyszer a mi gyógyulásunkért van.
Biztos vagyok benne, hogy mindenki elfogadja azt az igazságot, hogy a Bibliában lévő szombati pihenőnap törvényei az ember pihenése érdekében vannak, a közlekedési szabályok a közlekedők épségéért vannak, a gyógyszer szedés a betegség meggyógyításáért van. És akkor a házasultak, elváltak, különélők, újraházasodott, együttélők szentségekhez való járulásuk vagy szentségekhez való nem járulásuk törvényei is a házasság és a házastársak javára, épségére, meggyógyítására van.
Erről beszélek most hosszabban.
Az egyházban érvényesen megkötött házasság: Szentség vagyis isteni Mű, olyan valóság, amit Isten köt egybe, ahogyan Jézus mondja: „Amit Isten egybeköt, azt ember ne válassza szét.” (vö. Mt 19, 6) Szintén Jézus mondja, hogy Isten eredeti terve a házassággal az, hogy a férfi és nő „egy testté” váljon: „A Teremtő Isten férfinak és nőnek alkotta az embereket. Az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy testté lesz.” (Mt 19, 4–5) Ez az isteni „egybekötés”, az „egy testté teremtés” úgy történik, hogy Jézus Krisztus előbb magával „egybeköti” a férfit és a nőt (a Testének a tagjává teszi őket), majd Testének Vérével úgy „egybeköti” őket egymással, ahogyan a malter egy fallá összeköti a téglákat. A házastársaknak ez az egysége Isten Műve, Jézus Krisztus megváltói működésének a gyümölcse. Jézus az embereket egymással egyesítő erő az evangéliumban mondott szavainak értelmében: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok köztük.” (Mt 18, 20) Jézus nem úgy van köztük, mint ahogyan két vagy három tégla között még egy negyedik tégla a középen, hanem úgy, mint a malter a téglák között. A nagy egyházat, Isten családját Krisztus építi fel. Ugyanígy a kis egyházat, az emberi családot, a férfi és a nő „egy testté válását” Krisztus teremti meg. Pál apostol beszél erről: „Krisztus szerette az egyházat, önmagát adta érte, megtisztította, megszentelte. A férfiak ugyanígy szeressék feleségüket, szeressék, mint önnön testüket. A saját testét mindenki táplálja és ápolja, akárcsak Krisztus az egyházat, mert tagjai vagyunk az ő testének.” (vö. Ef 25–33)
A misében Jézus a Szent Kenyérrel táplálja az embert: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem, mely értetek adatik.” Amikor a férj és a feleség ehhez a szentséghez „járul” vagyis megáldozik Krisztus Testével, akkor Krisztus, mint Testének két élő sejtjét „egybeköti” őket egymással, s ennek köszönhetően minden szentáldozással növekszik és erősödik az egységük, amennyiben szeretetben vannak egymással. Ha nincs köztük szeretet, vagy még harag és taszítás is van bennük egymás iránt, akkor az áldozás a kárukra válik, mert a szeretetlenségük hatástalanítja a beléjük épülő krisztusi Testet. Ezért tanítja Pál apostol: „Aki méltatlanul eszi a kenyeret, az vétkezik az Úr teste ellen, a saját ítéletét eszi.” (vö. 1Kor 11, 27–30)
Ha az elváltak, az egymástól teljesen elszakadtak áldoznak, akkor ennek az egyesítő erőnek nincs kit egybekötnie, ezért az áldozással „vétkeznek az Úr teste ellen.” Ha házasságkötés nélküli együttélők áldoznak, akkor az el nem köteleződésük egymásnak lefagyasztja a szentség egyesítő erejét, ezért az áldozással ők is „vétkeznek az Úr teste ellen.” A nem újra házasodott különélők azonban gyümölcsözően áldoznak, az Úr testének vétele által ugyanis megőrzik a lelki egységet házastársukkal, akivel megszűnt a testi egység, mivel „aki az Úrral egyesül, egy lélek ővele.” (1Kor 6, 17)
Ha az elvált és az újraházasodott személy áldozik, akkor Krisztus Teste nem tudja őt egybekötni olyan emberrel, akivel Isten nem kötötte össze a házasságban, vagy akit mással kötött össze, de attól elvált. Kivétel lehet olyan eset, amikor valaki érvénytelenül kötött házasságból vált el, mert az ilyenben Isten nem kötötte egybe azzal a másik személlyel, ugyanakkor Isten épp azzal az emberrel akarja egybekötni, akivel együtt tud élni. De ez volna az az eset, amit ki kell vizsgálni, ahogyan Pál apostol mondja: „Mindent vizsgáljatok meg; ami jó, azt tartsátok meg!” (1Tessz 5, 21)
Ezeket a kérdéseket, hogy kinek szabad és kinek nem szabad szentségekhez járulni, olyan szempontból kell megválaszolni, hogy kinek válik ez javára és kinek a kárára. Akit ezek a szentségek egybekötnek azzal az emberrel, akivel Isten egybe akarja kötni, annak szabad; akit a szentségek nem tudnak egybekötni, mert az illető nem az Isten által neki teremtett személy, annak nem szabad. Ezt okosan és bölcsen kell megítélni. Mint ahogy egy gyógyszerről is ésszerűen kell megítélni, hogy a betegnek gyógyulására lesz vagy romlására.
Tisztelt ILONA mama! Remélem, hogy cikkeimet összegyűjtve ki tudjuk majd nyomtatni, és könyv formájában kiadni, és azt is remélem, hogy lesz majd iránta érdeklődés az olvasók körében. Legyen nyugodt és békés élete! László Atya
