Mindannyiunk életében van egy olyan pedagógus, akinek örökké hálásak lehetünk. Ilyen egy általános vagy középiskolai, esetleg egyetemi, főiskolai tanár, aki a jó példájával, az emlékezetes óráival, a tanítási módszerével, valamint bátorításával, bölcs szavaival, szorgalmával, igyekezetével hatott ránk. Gondolhatunk rá azért is, mert lelket öntött belénk akkor, amikor senki más nem figyelt ránk, vagy akár azért is, mert arra ösztönzött bennünket, hogy soha ne adjuk fel az álmainkat. Természetesen nem feledkezhetünk meg az óvópedagógusról sem, aki kicsi korunktól vigyázott ránk, rajzolni, gyurmázni és szavalni tanított bennünket. A felhőtlen játék után azt is elleshettük, hogy miként kell helyesen fogni az ollót, a ceruzát. Ugyanúgy hálásak lehetünk neki, mint a tanítónak, aki írni, olvasni és számolni tanított meg bennünket, és az általános iskolai tanulmányaink hajnalán megalapozta a későbbi ismereteink tartópilléreit. Mindezt szinte észrevétlenül és játékosan tette tanteremben és iskolaudvarban egyaránt.
A jó pedagógusok végigkísérnek bennünket egész életünkben. A legtöbb esetben az a gond, hogy minderre csak felnőttként jövünk rá. Lehetséges, hogy amíg gyerekek, tinédzserek vagy fiatal felnőttek voltunk, nem méltányoltuk eléggé az igyekezetüket, nem becsültük meg a munkájukat, és mindazt, amit értünk tettek.
Sokszor elgondolkodom azon, hogy mit tennénk, ha az eredeti szakmámban dolgoznék. Tanárszakos oklevelem van, egy napot sem tanítottam, így nem tudok arról írni, hogy milyen érzés a hétköznapokban a katedra másik oldalán állni. Annyit azonban tudok, hogy a pedagógus napja nem a munkaidő végén ér véget. Többen azt gondolják, hogy a tanárok élete könnyű, hiszen hazamennek az iskolából, és elfelejthetik az aznapi munkájukat. Akadnak olyanok is, akik szerint mindenki másnál többet pihennek, mivel az egész nyári szünetben szabadságon vannak. Ez nem így van, hiszen a tanév végével a pedagógus kötelezettségei nem térnek véget. Pótvizsgáztatás, kötelező továbbképzések vár rájuk, tehát alig várják, hogy július közepén becsukják maguk mögött az iskola ajtaját, és egy hónapig az épület felé se menjenek.
Persze, a pályát el nem kezdő tanárként, vagyis pályakezdő újságíróként több pedagógussal beszélgetek a munkám során. Bevallom, nagyon jól érzem magam közöttük, amikor a tanulmányi versenyekről, vagy egy-egy iskola sikereiről tudósítok. Sőt, a tanári továbbképzésekre, tudományos konferenciákra is szívesen eljárok, hiszen akkor is sokukkal találkozom. Itt nemcsak az előadóktól lehet tanulni, hanem a gyakorló pedagógusoktól is. Valamikor azt hallottam, hogy az a tanár a leglelkesebb, aki soha nem tanított. Lehet, hogy ez rám is igaz.
Véleményem szerint nem az én dolgom megmondani azt, hogy ki a jó pedagógus. Mindannyian a saját tapasztalatainkból indulunk ki, tehát mindenkinek mást jelent a jó tanár fogalma. Van, akinek a szigorú, ellentmondást nem tűrő, tekintélyelvű tanár lehet az, aki rengeteg dologra megtanította. Másnak az a lelkes kezdő pedagógusok, aki mindig kedvesen szólt hozzá, és minden órára új, színes, tartalmas, változatos tananyaggal készült. Lehet, hogy vannak olyanok is, akiknek az a közvetlen és menő szakközépiskolai tanár volt a legszimpatikusabb, aki együtt cigarettázott a nagyszünetben a diákokkal, motorral járt dolgozni, és minden rockkoncerten ott volt.
Az elmúlt egy év viszontagságainak tudatában és kihívásokkal teli mindennapjainak tükrében elmondható, hogy a jó általános, középiskolai, egyetemi, főiskolai tanár, tanító, óvodapedagógus az, akitől megtanultuk és megtanuljuk, hogyan lehet embernek lenni minden időben.
