Olykor az angyali türelemnél is több kell egy-egy politikai válság, netán háborús konfliktus rendezéséhez. Ez a hozzáállás alighanem hatványozottan érvényes a Közel-Keleten. De nem csak a szíriai háború lezárásával vagy a jemeni káosz megszüntetésével kapcsolatban, hanem az izraeli-arab (palesztin) szembenállás kezelése esetében is.
Az utóbbi időben Izraelben sem ártana a nagyobb önuralom és tolerancia demonstrálása. Különösen a március 23-ai parlamenti választás óta, hiszen az eredményhirdetés utáni időszakban sorra jelennek meg a politikai ellenfelek becsmérlésére, lejáratására, vagy meggyilkolására szóló üzenetek. Az uszítás és a gyűlöletbeszéd terjesztésében a közösségi média jár az élen. Szóval az internet-összeköttetést biztosító kábelhálózaton csőstül jön a baj.
Pedig márciusban minden jól indult. A jobboldal szemével nézve. A választáson ugyanis a Benjamin Netanjahu miniszterelnök vezette jobboldali Likud párt kapta a legtöbb szavazatot, és így ismét lehetővé vált számára a kormányalakítás. Csakhogy ezúttal meghiúsult a kísérlet: Netanjahuék nem tudták megszerezni az ehhez szükséges parlamenti többséget.
A művelet az ellentábornak sikerült a múlt szerdán; szó szerint az utolsó órában. Nyolc párt állt össze azzal a nem titkolt szándékkal, hogy véget vessenek a Netanjahu-érának. Több okból döntöttek úgy, hogy jelentős ideológiai és egyéb különbségeik, sőt vitáik ellenére összefognak, ám a legfontosabb szempont az eddigi (jelenleg már csak átmeneti) kormány leváltása volt. És természetesen a 71 éves Netanjahu eltávolítása a hatalomból, mert a politikust rendkívül megosztónak, korruptnak, populistának és uszítónak tartják.
A nyolcpárti furcsa koalícióba (szélső)jobboldali, baloldali és centrista pártok is bekerültek, sőt – az ország történetben először – egy arab politikai erő is csatlakozott hozzájuk, a mindössze négy parlamenti képviselővel rendelkező iszlamista Raam. Mindezért sokan a leendő nemzeti egységkormánynak tartják a testületet, amelyről a 120 tagú törvényhozás (kneszet) várhatóan a héten szavaz.
A megállapodás értelmében a miniszterelnöki poszton két párt vezetője váltja majd egymást. Az egyikük Naftali Bennett, a sajtóban gyakran szélsőjobboldalinak, másutt csak radikális jobboldalinak nevezett Jobbra (Jamina) párt vezetője, a másikuk pedig a Van Jövő centrista politikai erőt (Jes Atid) irányító Jair Lapid. A koalíció meghatározó erejét a tizenhét mandátumot szerzett Van Jövő képezi.
Az összefogásért azonban nem mindegyik résztvevő rajong. És ez veszélyes lehet, mivel a koalíció mindössze egyetlen mandátumnyi többséggel rendelkezik a parlamentben.
A leginkább azonban a partvonalra szorult Netanjahu és szövetségesei elégedetlenkednek, zúgolódnak és duzzognak. Olykor pedig ellenszenvesen viselkednek. A jó ideje ideiglenes kormányfőként tevékenykedő Netanjahu közben igyekszik összeroppantani az ellenében megalakult koalíciót.
Ha tehát valaki meginog a nyolcpárti szövetségben, veszélybe kerülhet az új kormány munkája és a léte is. És a megalakulása, ami még hátra van. A várakozás pedig enyhén szólva is feszültséggel terhes, mivel a csupán hét mandátummal rendelkező Bennett-párt egyik parlamenti képviselője már közölte: nem szavaz a koalícióval. Egy másik társa is bizonytalankodik. Ha ő is megmakacsolja magát, nem lehet kormányt hirdetni. Elégedetlenségük és ellenállásuk oka prózai: nem tetszik nekik a szövetkezés a baloldallal és az arabokkal, vagyis a Raammal.
Mindez zene Netanjahu füleinek. Az ország irányítására készülő erők egy-egy elégedetlenkedő tagja ugyanis akaratlanul is segítheti a másik tábor erőfeszítéseit, amelyek célja az új kormány megalakulásának megakadályozása. Netanjahu ennek érdekében már több lépést tett a szövetségeseivel együtt. Folyamatosan nyomást gyakorolnak a koalíciós pártok jobboldali parlamenti képviselőire, becsmérlik a leendő kabinetet, hazaárulónak titulálják a Jaminát és tagjait, tüntetéseket szerveznek a párt képviselőinek otthona elé és más módon is igyekeznek nekik keresztbe tenni. A közösségi médiában egyre gyakrabban minősítik őket a terror támogatóinak, sőt családjukat is fenyegetik, zaklatják.
A lejárató és megfélemlítő hadjáratban Netanjahu a minap azzal vádolta meg a készülő kormány pártjait, hogy az ország történetének „legnagyobb választási csalása” árán sikerült összeállniuk. A Likud vasárnapi frakcióülésén pedig megüzente: ha létrejön a – kihívásokat kezelni és az Izrael jövőjét biztosítani képtelen – „terrorista támogatóktól függő baloldali kormány”, azt gyorsan megbuktatják.
Mindezt valamivel később annyival egészítette ki, hogy nem szüntetik meg a kritikát. Netanjahu szerint ugyanis ez a szabad véleménynyilvánítás részét képezi. Azzal érvelt, hogy nem elítélendő uszítást folytatnak, mint az ellenfeleik.
Üzenetei röviddel azután hangzottak el, hogy az illetékesek személyes védelmet kényszerültek biztosítani a Jamina két parlamenti képviselőjének, mert életveszélyes fenyegetéseket kaptak miután pártjuk elnöke és a Jes Atid vezetője megkötötte a koalíciós megállapodást. Netanjahu a médiát is kiosztotta: azt javasolta követőinek, hogy „ne féljenek nekimenni” az újságíróknak”, akik szerinte baloldali propagandát terjesztenek.
A baj csak az, hogy amit némelyek Izraelben – az alakuló kormány elleni kíméletlen kampányukban – művelnek, gyakran túlszárnyalja a szabad és kritikus véleménynyilvánítás kereteit. Erre a hét végén maga a titkosszolgálat is felhívta a figyelmet. Nadav Argaman, a Sin Bet belbiztonsági szolgálat főnöke – Netanjahu tudta nélkül – kemény hangú figyelmeztetést jelentett meg. Ebben egyebek mellett megjegyzi: „Az uszító közbeszéd kárt tehet emberéletben is, vérontáshoz vezethet, és nem szabad folytatni. Egyértelmű kötelességünk, hogy határozottan felszólítsunk a felbujtó és erőszakos beszédmód azonnali leállítására, a közhangulat csillapítására”.
Argaman az izraeli közösségi médiában az utóbbi időben elterjedt szélsőséges bejegyzésekre reagált. A sorozatos (halálos) fenyegetések miatt a Sin Bet már több politikus, köztük Lapid és Bennett, sőt a Netanjahut korábban bíráló újságírók mellé is testőröket rendelt.
Netanjahu évtizedekig meghatározó alakja volt Izrael és a térség politikájának. Hosszú miniszterelnöksége alatt jelentős eredményeket és sikereket is elkönyvelhetett, ám gyakran megosztotta a közvéleményt otthon és külföldön is.
A ravasz taktikus és nacionalista hírében álló politikus csaknem tizenkét évig állt megszakítás nélkül a kormány élén, ami egyedülálló teljesítmény. Korábban ugyanis még senki nem viselte ilyen hosszú ideig a tisztséget hazájában. Igaz, az utóbbi két évben már rengeteg gondja-baja akadt (a hatóságokkal is, amelyek három korrupciós ügyben akarják jogi felelősségre vonni), s ezért négyszer is parlamenti választást kellett tartani.
Ezúttal alighanem attól tart, hogy már nem lesz alkalma részt venni újabb voksolásokon, mert a bíróság komoly büntetésekkel sújtja majd, s ezzel véget vet politikai pályafutásának. Talán ez lehet egyik oka annak, hogy minden lehetséges politikai, s egyéb – megengedhetetlennek és veszélyesnek ítélt – manővert bevetve (saját táborát is felhasználva) igyekszik megfélemlíteni, lejáratni riválisait, illetve megakadályozni az új kormány munkájának megkezdését, azaz elkerülni saját bukását. Feltehetően jól tudja, hogy van félni és veszíteni valója, hiszen a korrupciós vádak mellett, hatalommal való visszaéléssel, csalással és vesztegetéssel is gyanúsítják hatósági eljárás keretében, amire korábban nem akadt példa hivatalban lévő izraeli kormányfő esetében.
