Fidel Castro 1959 januárjában diadalmenetet tartott Havannában, miután (szélső)baloldali fegyveres követőivel megdöntötte az akkori Amerika-barát kubai rezsimet. Hamarosan a hatalom is a kezébe került, és így már magabiztosan ígért honfitársainak kommunista rendszert, amelyben majd mindenkinek jól megy a sora. A Szovjetunió és csatlósai segítségével hozzá is látott az ambiciózus terv megvalósításához.
A minden rossz forrásának kikiáltott régi rezsimet felszámolta, ám a kilátásba helyezett általános jólét megteremtése nem sikerült. Bár kétségtelen, hogy a riasztó társadalmi különbségeket megszüntette, és sok területen gyökeresen átalakította a lakosság életét. A megannyi változtatás részeként eltörölte a magántulajdont, jegyrendszert és utazási korlátozásokat vezetett be, valamint új iskolarendszert is kiépített, ráadásul olyan egészségügyi hálózatot hozott létre, amelyet másutt is megirigyeltek.
Közben pedig majd’ fél évszázadra bebetonozta a saját hatalmát, merthogy az új világot Kubában mindössze egyetlen párt és egy igazi vezetővel képzelte el. Az irányítást azonban – súlyos betegsége miatt – 2008-ban öccsének, Raúl Castrónak adta át, aki a kommunista modell megtartását ígérte, némi változtatásokkal. Ennek részeként nagyon óvatosan „belenyúlt” a gazdaságba.
Egyéb intézkedései révén pedig megkezdődött egy látszat nyitási folyamat. A nevével fémjelzett bő tízéves korszak – amelyben elnökként és az egyetlen mérvadó politikai erő, a Kubai Kommunista Párt (KKP) irányítójaként tevékenykedett – egyik legmarkánsabb eseménye mégis a politikához kötődik: 2014-ben kilátásba helyezte a kapcsolatok rendezését az Egyesült Államokkal, amelynek élén akkor Barack Obama állt. (Merész elhatározás volt, hiszen a két ország között 1961 óta diplomáciai kapcsolat sincs. Ráadásul az USA azóta gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi embargó alatt tartja Kubát.) Később közeledett az EU-hoz is.
A kubai–amerikai viszony azonban ismét megromlott, miután Donald Trump előző amerikai elnök 2017. január 20-án beköltözött a Fehér Házba. Ezen az sem változtatott, hogy Raúl 2018 áprilisában átadta a hatalmat Miguel Díaz-Canelnak, majd az idén (szintén áprilisban) a KKP vezetését is rábízta.
Az új államfő hivatalba lépése után folytatódott a lassú átalakulás, amit a 2019-ben elfogadott alkotmány is bátorít. Bár az új alaptörvény engedélyezi a magántulajdont, illetve a magánszektor és a külföldi tőkebefektetők szabályozott működését (óvatosan teret nyitva a piacgazdaság számára), mégis egyértelmű határokat jelöl ki, nyomatékosítva, hogy a gazdaságpolitika alakítása a hatalmi párt privilégiuma. Értésre adja ugyanakkor azt is, hogy az államnak jogában áll szabályozni a magánvagyon gyarapítását, sőt egyéb dolgokba is beleszólhat.
Az üzenet egyértelmű: a gazdaság legfontosabb ismérve továbbra is az állami tulajdon és a központi tervezés. A fő cél pedig változatlanul a kommunizmus megvalósítása.
Díaz-Canel szerint az új alkotmány biztosítja a rendszer demokratikus jellegét is. Mások megkérdőjelezik ezt a meghatározást, mert szerintük Kubára (még mindig) inkább az autoriter vezetés a jellemző, mintsem a demokrácia. És persze az, hogy a totalitárius rendszer életét, politikai-gazdasági irányvonalát a dúsgazdag Castro-család határozza meg. Elsősorban a 90 éves Raúl, továbbá egyetlen fia, Alejandro Espín (ezredes) és volt veje, Luis Alberto Rodriguez Lopez-Callejas tábornok. (Az egykor rendkívül népszerű és karizmatikus Fidel Castro már nem, mert 2016-ban meghalt.) A triumvirátus ellenőrzi a kulcsfontosságú állami, katonai, titkosszolgálati és gazdasági-pénzügyi testületeket.
A kormány igyekezete ellenére a gazdaság gyengén teljesít, az emberek többsége pedig viszonylagos szegénységben él. A Kubát 1959 óta egyedül irányító kommunista párt, illetve a Castro-dinasztia újabban ráadásul egyre több gonddal, kihívással küszködik. A problémák régóta halmozódnak egymásra. Ezeket részben külső, részben belső nehézségek okozzák.
Az elmúlt bő hatvan évben sok válság sújtotta már a 11,3 millió lakosú karibi szigetországot. Napjainkra ismét visszatértek a rossz idők. Ezúttal azonban alighanem minden eddiginél nehezebb, válságosabb a helyzet.
Pedig az ország egykor legfontosabb támogatójának, vagyis a Szovjetuniónak az 1989-es összeomlása után is akadt épp elég baj. Tüntettek is Havannában a – moszkvai segítség elmaradása miatt keletkezett – rendellenességek, hiány(osság)ok ellen. Ám az még 1994-ben volt, amikor is a hatalomnak sikerült elhallgattatnia az elégedetlenkedőket. A legelszántabbakat pedig bebörtönözte.
Az okvetetlenkedők és bírálók közül azóta többen rács mögé kerültek; július 1-jén 30 786-ra becsülte a politikai foglyok számát egy civil szervezet, a spanyolországi székhelyű Emberi Jogok Kubai Megfigyelőközpontja (OCDH). Időközben azonban megváltozott a „képlet”. Július 11-én ugyanis többnapos országos tüntetéssorozat indult. A hatóság néhol brutálisan lépett fel a sok ezer tiltakozóval szemben, akik közül egy életét vesztette. Rengetegen pedig a rendőrségi fogdákban végezték; egy részüket azóta sem engedték szabadon.
Az elégedetlenségi hullámot a fokozatosan romló gazdasági helyzet, az élelmiszer- és gyógyszerhiány, az akadozó ellátás, a fuldokló egészségügy és nem utolsósorban a koronavírus-járvány okozta válság indította el. Az államvezetés – szokásához híven – a külföldet, elsősorban az Egyesült Államokat és a „belső ellenséget” tartja felelősnek a tüntetésekért, és részben a válságért is.
A kubaiak jó része azonban inkább a házon belüli valódi oko(zó)kra mutogat, mindenekelőtt a kormányra és a nagyhatalmú egyetlen pártra. Sőt már mást is tesz: július 11-én akkora tüntetést szervezett, amilyet 1959 óta nem látott az ország. Az akció nemcsak a széleskörű elégedetlenség kifejezése volt, hanem látványos rendszerellenes tüntetés is, politikai tartalmú bírálatokkal, köztük a „Le a diktatúrával!” és a „Szabadságot akarunk!” jelszavakkal.
Az üzenet tehát egyértelmű: a tömeg rendszerváltozást követel, vagyis nem akarja tovább az egypárti uralmat és a Castro-klánra sincs szüksége.
Az elnök, a kormány és a kommunista párt azonban nem hátrál, sőt utcai ellentüntetésekkel és tömeggyűlésekkel igyekszik bizonyítani a támogatottságát. A hatalom által szervezett utcai rendezvényeken, megmozdulásokon is szép számban jelentek meg emberek. Ez arra utal, hogy megszűnt az egység és a kollektív összetartozás, amely évtizedekkel ezelőtt, a rendkívül népszerű és karizmatikus Fidel Castro idején jellemezte a kubaiakat, vagy legalábbis ezt a látszatot keltette a kívülállókban.
Az ország immár megosztottá vált. Mégis úgy tűnik, hogy a többség radikális változásokat akar – a Kubában forradalomnak nevezett kommunista hatalomátvétel után 62 esztendővel.
