Tisztelt Pósa atya!
Mostanában Lisieux-i Szent Terézről olvastam. Szép és követendő a lelkisége. Viszont egy érdekességgel is találkoztam, amikor vele foglalkoztam. Ez a lelki szárazság. Azt olvastam, hogy nála ez előfordult, s bizony meg is küzdött vele, ha jól értem. Vajon mit kell érteni lelki szárazság alatt? Hogyan lehet, hogy egy szent, egy Istenhez közel álló személy is átél ilyesmi? Vagy talán így kellett újra- és újra visszatalálnia Istenhez, egy ínséges, magányos periódus után?
Köszönöm a válaszát: Z.
Tisztelt Olvasónk Z!
A lelki szárazság olyan szenvedés, amit például egy anya él át akkor, amikor eltűnik, elveszik a gyermeke. Teréz esetében ez a Jézussal való érezhető kapcsolat elvesztése volt.
Néhány évvel ezelőtt történt. Egy hozzám közel lakó fiatal anya elküldte hozzám 12 éves kisfiát egy kis csomag átadására. Telefonált, hogy úton van hozzám a fia, nyissak neki mindjárt ajtót. Abban a pillanatban meg is érkezett, átvettem tőle a küldeményt, ő kiment, és a szemem láttára elindult hazafelé. Néhány perc múlva az anya ismét telefonált, nagyon idegesen kérdezte, hogy mi van a fiával, miért nem ért még haza. Mondtam, hogy tőlem az imént ment el, már otthon kellene lennie. „Meg kell keresnem, rohanok!” – válaszolta. Nemsokára ismét jelentkezett, még idegesebben, szinte kétségbeesetten hadarta, hogy kerékpárra ült, körüljárta a környéket, a közeli házakat, a templomudvar kiskapuját is megnyitotta, de az zárva volt, a kisfiú pedig sehol, egyszerűen eltűnt, elveszett. Próbáltam nyugtatni: biztosan nem veszett el, itt van valahol a közelben, csak mi nem látjuk, nem halljuk, de nem veszett el! Az anyát fojtogatta gyermeke elvesztésének rémülete, olyan „lelki szárazságba” esett, mint amikor eső hiányában fonnyadnak a növények. Negyed óra múlva nagy meglepetésemre az udvaromból bejött hozzám a kisfiú, mondván, hogy tőlem hazafelé tartva meglátta, hogy nyitva van a templomudvar kiskapuja, bement a játszótérre, ott hintázott, de aztán haza nem tudott menni, mert valaki időközben bezárta a kiskaput. Megértettem, hogy az anyja éppen emiatt a bezárás miatt nem tudott bemenni a kertembe, s ezért nem találhatta meg a fiát. A gyereket hazaküldtem, közben telefonáltam az anyjának, hogy a fia tényleg nem veszett el, valóban itt volt a közelben, csak mi nem láthattuk, nem hallhattuk.
Jézus édesanyja életében is hasonló dolog történt, amikor 12 éves fia a húsvéti zarándoklat alkalmával szülei tudta nélkül Jeruzsálemben maradt. Mária és József a karavánnal indultak hazafelé, és csak este vették észre, hogy a fiuk nincs velük, nincs sehol az utazók között, egyszerűen elveszett. Szorongva a keresésére indultak. Három nap múlva találták meg a jeruzsálemi templomban, amint tanítja az embereket. Anyja szomorúan a szemére vetette: „Fiam, miért tetted ezt velünk? Látod, atyád és én bánkódva kerestünk!” Jézus ezt válaszolta: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy Atyám dolgaiban kell lennem?”
Mária számára isteni fiának elvesztése három napra lelki szárazság volt. Szinte „fonnyadt” a lelke, mert nem láthatta, nem hallhatta, nem érinthette, nem érzékelhette Jézust.
Lisieux-i Szent Teréznél a lelki szárazság öt évig tartott. Ezt olvassuk életrajzában: Attól kezdve, hogy 15 évesen belépett a szerzetbe, egészen 20 éves koráig „Teréz sokat szenvedett a magánytól, sokat küszködött a lelki szárazsággal és az egyedülléttel. Senkivel nem tudott közelebbi kapcsolatot kiépíteni.” Teréz ebben az időszakban „elvesztette” Jézust, nem érzékelte a jelenlétét, lelkileg úgy „fonnyadt” a hiányától, ahogyan a növények fonnyadnak a szárazság idején.
Ez történik minden olyan keresztény emberrel is, aki a hitében eljut odáig, hogy érezze Jézus jelenlétét a mindennapjaiban. Jézus ugyanis „velünk lakó Isten”. Ő maga mondta ki, hogy „velünk van mindennap a világ végezetéig”, s ezt az Ő itt-létét a benne hívőnek érzékelnie kell. Jézus azonban minden hívő ember érzékeléséből bizonyos időre eltűnik, ahogyan 12 éves korában édesanyja érzékeléséből is három napra „kilépett”. Teszi ezt azért, hogy a hívő ember átélje az Ő hiányát, átszenvedje a maga lelki szárazságát, s éppen ez a lelki gyötrődés indítsa őt Isten keresésére, arra, hogy ő is tegyen lépéseket Istenért.
Jézus a legtöbbet megtette értünk: elhagyta a mennyet, eljött a földre, közénk jött lakni, majd a halálával beleköltözött az emberekbe. Mondhatjuk úgy is, hogy „belehalt, beleveszett” az emberekbe, ezzel a „belehalással” eltűnt a látásuk elől. Emiatt van, hogy a hívő nem érzékeli Őt többé a világban, lelki szárazságba kerül, és a keresésére kell indulnia. Máriához hasonlóan a hívőnek is a templomban kell megtalálnia Jézust, ahol Ő tanítóként az Atya dolgaiban fáradozik: arról az útról tanít, amely minket, veszendőket, eltűnőket, halandókat az Atya Házába, az Atya égi Családjába, az örökös együttlétbe visz.
Lelki szárazságot nemcsak az Istennel való kapcsolatban élünk át, hanem a szeretteinkkel való kapcsolatokban is. A szeretteinket is elveszítjük rövidebb vagy hosszabb időre úgy, hogy nem tudjuk, hol vannak, mi van velük, megtalálhatjuk-e őket. A hiányuk lelki fuldoklást, lelki fonnyadást okoz, „szomorkodást és bánkódást”, ahogy Mária mondta a három napra elveszett és a templomban megtalált fiának.
Ennek az „elveszésnek” a megrendezője Isten. Ahogyan az Atya észrevétlenül kivette a 12 éves fiút szülei látóköréből, úgy rövidebb vagy hosszabb időre kiveszi mindegyikünk látóköréből szeretteinket, eltünteti őket a közelségünkből, eltávolítja őket a kapcsolatunkból. Ilyenkor számunkra is jön a lelki szárazság: szeretteink eltűnése miatt szomorkodunk, bánkódunk, idegeskedünk, rémüldözünk, kétségbeesünk. Isten azért adja ezt, hogy szeretteink keresésére indulva eljussunk a tanító Jézushoz, és Benne megtaláljuk őket. Jézus ekkor olyan valamit mond, mint amit édesanyjának mondott a jeruzsálemi templomban: „Miért kerestétek őket máshol? Nem tudtátok, hogy ők az én juhaim? Az életemet adtam értük, nem vesznek el soha, örökre megtartom őket!”
Ha meghalljuk ezeket a szavakat, akkor megtudjuk, hogy a szeretteinket mind Istentől kaptuk, mind Istennek a teremtményei, Istennek az ajándékai számunkra. Azt is megismerjük, hogy Jézus magába vette őket, ezért nem vesznek el sehol, Jézus örökre megőrzi őket nekünk. Ha nem halljuk meg ezeket a szavakat, akkor nem tudjuk hinni, hogy a szeretteink Istentől származnak. Amikor rövidebb vagy hosszabb időre elveszítjük őket, hiába keressük, nem találjuk meg őket. Amikor pedig a halál kiragadja őket a világunkból, örökre elszakadnak tőlünk.
A lelki szárazság indítson minket arra, hogy Istenben keressük és Jézusban megtaláljuk elveszett szeretteinket! Ez őrizzen meg minket attól, hogy idegileg összetörjünk, ha egy időre „eltűnnek” a szeretteink, és ez mentsen meg az örökös búskomorságtól, ha a halálban veszítjük el őket! Igazából nem vesznek el, mindig itt vannak, itt lesznek a közelünkben, akkor is, ha nem látjuk, ha nem halljuk őket. A mi égi Atyánk és isteni Testvérünk, Jézus megtartja és megőrzi őket – nekünk!
Tisztelt Olvasónk Z! Ön is elvesztheti szeretteit rövidebb vagy hosszabb időre. Kívánom, hogy le tudja majd győzni a lelkében feltörő szomorkodást és bánkódást, ahogyan Lisieux-i Szent Teréz legyőzte az ő 5 évig tartó lelki szárazságát! Szeretettel: László atya
