Kedves Atya!
A Szentírást olvasva, Máténál találtam a következő sorokat: „Ne adjátok a szent dolgokat a kutyáknak és gyöngyeiteket se szórjátok a sertések elé, különben még eltapossák lábukkal, és megfordulva széttépnek benneteket!” Ezt hogyan értsem? Mit vagy kit kell kutyák, sertések alatt érteni? S mik a gyöngyök? Talán a szeretet? Vagy a tudás? A jó szándék? Nem arra tanít bennünket Isten, hogy fogadjunk el mindenkit, s segítsük egymást? Akkor ezt itt miként értelmezzük?
S mit értsek az alatt, hogy a szűk kapun menjünk be? „A szűk kapun menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz – sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják.” Ennyire nehéz lehet egyeseknek a Mindenhatóval találkozni? Hogyan tudunk mégis bejutni azon a szűk kapun?
Válaszát megköszönöm: egy érdeklődő olvasója
Tisztelt Érdeklődő Olvasónk!
Máté evangéliumának ezt az igeversét (7,6) Jézus a tanítványainak mondja, akiknek azt a küldetést adja, hogy hirdessék az evangéliumot minden embernek. A „szent dolgok” és a „gyöngyök” az evangélium igéit és az isteni igazságokat jelentik, amit a küldötteknek (görögül: apostoloknak) hirdetniük kell mindenkinek. A kutyák és a sertések tisztátalan, vagyis fertőző állatoknak számítottak a zsidóknál, melyeket mérgező voltuk miatt tilos volt fogyasztani. Átvitt értelemben olyan rossz szándékú embereket hívtak így, akik romlott voltuk miatt ragályosnak, egészségrombolónak számítottak. Ezért életveszélyes lenne „szent dolgokat adni, és gyöngyöket szórni eléjük”, mert ezek miatt „eltaposnak a lábukkal, és megfordulva széttépnek”. Ez olyan, mint amikor ma mondjuk, hogy ne érintkezzünk vírushordozó emberekkel, mert megfertőznek és életveszélybe sodornak.
Egyszóval az evangélium hirdetői okosak és elővigyázatosak kell hogy legyenek, megfontoltan és előrelátóan kell szeretniük. Nem lehetnek elvakultak és vakmerőek, nem szerethetnek bután és elbizakodottan. Józan ésszel fel kell mérniük, milyen emberekkel van dolguk, és bele kell gondolniuk, mi rosszat tehetnek ezek. Nem szabad szóba állniuk „csaholó kutyákkal”, akik megvetik a „szent dolgokat”, és ne tanítsanak „mocskos sertéseket”, akik lepocskondiázzák az isteni igazságokat. A „kutyák” és a „sertések” minden korban gyűlölik és üldözik az evangélium hirdetőit, „gyalázzák őket, és hazudozva minden rosszat mondanak rájuk” (Mt 5,11), „kirekesztik és kivetik”, „eltapossák és széttépik őket” (Mt 6,7).
Ennek az igének van egy általános jelentése, egy mindenkihez szóló tanítása. Ez pedig az, hogy vigyázzunk, kinek mit mondunk. Ahány ember, annyiféleképpen fogja fel a mondanivalónkat. Mindenki a szívének szándéka, a természetének hajlama szerint értelmezi. A jó szándékú ember természetének jó hajlama szerint jót hall ki belőle, és az jóra indítja. A rossz szándékú ember természetének rossz hajlama szerint rosszat hall ki belőle, és az rosszra indítja.
Egy alkalommal hírt kaptam arról, hogy kölcsönadott autómat egy karambolban összetörték. Éppen akkor állított be hozzám egy ismerősöm, én rögtön elpanaszoltam neki, hogy mekkora kár ért. Az illető nem tudta elrejteni kárörömét, egy ördögien gúnyos vigyorba rándult az arca. Belém nyilallt a felismerés: egy rosszmájú embernek mondtam el bizalmasan szívfájdalmamat, egy „kutyának adtam szent dolgot, sertésnek dobtam gyöngyöt”, és íme, „eltaposott, széttépett”! Akkor megtanultam, hogy nem szabad fűnek-fának panaszkodni, nem szabad megfontolás és óvatosság nélkül beszélni embereknek a „szent dolgainkról”, „szórni nekik gyöngyeinket”.
A gőgösnek nem mondhatjuk, hogy szolgálnia, engedelmeskednie kell, mert megvet és kigúnyol érte. A haragosnak nem mondhatjuk, hogy tűrje el, viselje el az ellenségét, mert leordít és letámad érte. A kéjencnek nem mondhatjuk, hogy gondozza és ápolja a betegét, mert visszaborzad és megcsömörlik tőlünk. A lustának nem mondhatjuk, hogy dolgozzon és fáradozzon, mert meglop és kirabol minket. Az irigynek nem mondhatjuk, hogy gratuláljon és szurkoljon vetélytársának, mert meggyűlöl és legyaláz minket. A féltékenykedőnek nem mondhatjuk, hogy kedvelje a mi szeretteinket, mert agyongyanúsítgat, és belénk marja magát. A kapzsinak nem mondhatjuk, hogy ossza meg vagyonát a testvéreivel, mert összeszorul a gyomra, és halálra rémül tőlünk. Egyszóval, „kutyáknak nem adhatjuk szent dolgainkat, mert eltaposnak minket a lábukkal”, és „a sertések elé nem szórhatjuk gyöngyeinket, mert megfordulva széttépnek minket”.
Meg kell tanulnunk helyesen beszélni. Meg kell tanulnunk nem hibásan beszélni, meg kell tanulnunk nem véteni a nyelvünkkel. Jakab apostol írja levelében: „Mert sok mindenben vétünk mindnyájan. Ha valaki a szavában nem hibázik, az tökéletes ember, s az ilyen féken tudja tartani egész testét is. A nyelv tűz, a gonoszság egész világa. Testrészeink közül a nyelv az, amely beszennyezi egész testünket, s a pokoltól lángra lobbanva egész életünk folyamát lángra gyullasztja. Mert minden vadállat és madár, kígyó és egyéb állat természetét meg lehet szelídíteni, és meg is szelídíti az ember, a nyelvet azonban az emberek közül senki sem szelídítheti meg. Nyughatatlan rossz az, telve halálos méreggel. Testvéreim, ennek nem szabad így lennie.” (Jak 3, 2.5-8.10.)
Mit értsünk az alatt, hogy a szűk kapun menjünk be? Mi a szűk kapu és a keskeny út, amely az életre vezet, és amelyet kevesen találnak meg? És mi a „tágas kapu és széles út, amely a romlásba visz, és amelyen sokan mennek”?
A szűk kapu és a keskeny út a fegyelmezett életmód, az önfegyelmezés, az önuralom, amit Jézus követése feltételeként szab: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt.” (Mt 16,24-25) A szűk kapu és a keskeny út a fegyelmezett beszédmód, az a törekvés, hogy „a szavában ne hibázzon az ember, és féken tartsa a testét”.
A „tágas kapu és széles út, amely a romlásba visz” a fegyelmezetlen életmód, az élvezethajhászás és a haszonlesés, a buta és vakmerő beszéd („ami a szívemen, az a számon!”). Pál apostol ezt a téves életmódot így írja körül: „Hiúságokon jártatni az eszünket, ezzel sötétséget borítani az értelmünkre, az istenes élettől elidegenedni a bennünk levő tudatlanság miatt, amely szívünk megátalkodottságának következménye. Érzéketlenné válni, átadni magunkat a fajtalanságnak, és haszonlesésből mindenféle ocsmányságot űzni.” „Ha megtévesztő kívánságok uralnak minket, akkor romlásba rohanunk.” (vö. Ef 4,17-19.22.)
Akik fegyelmezetlenek az életmódjukban és beszédükben, azoknak „nehéz a Mindenhatóval találkozni”. Akik fegyelmezik magukat és uralják a kívánságaikat, azok bejutnak a szűk kapun. Nem könnyű, az életnek nagy ára van, a legnagyobb ára! Aki az életet meg akarja szerezni, annak ezt a nagy árat, a legnagyobb árat meg kell fizetnie.
Tisztelt Olvasónk! Vegye ezt a fáradságot, fizesse meg ezt az árat! Megéri: életet kap cserébe, boldog és teljes életet! László atya
