Kedves Pósa atya!
Egyre többször hallom papoktól, lelki vezetőktől, hogy legyünk alázatosak. Hogy Krisztus ezt kéri, vagy ezt várja el tőlünk. Azt is olvastam valahol, hogy az, hogy megmosta a tanítványok lábát, s ő mint a Mester, ezt megtette, tulajdonképp egy jel, vagy példa akar lenni számunkra. Vagyis alázatra nevelés lenne?
De miért alázkodjunk meg? S hogyan? Hiszen akkor elnyomnak, eltipornak, megaláznak, ahogy a szó mondja. Hogyan akarhatja Jézus, hogy velünk ez történjen? Maga mit gondol? Mert ez nekem furcsa.
Köszönöm, ha válaszol erre a számomra érthetetlen dologra. Erika
Tisztelt Erika!
Ön téves értelemben látja az alázatot, úgy, mint eltipró, elnyomó állásfoglalást. Ezért érthetetlen Önnek az alázatra való nevelés, ezért tiltakozik a megalázkodás ellen, ezért furcsa Önnek, amikor a papok, a lelki vezetők alázatosságra tanítanak, meg amikor Krisztus is az alázatot kéri tőlünk tanításával és példájával, többek között tanítványai lábának megmosásával. Az alázatos magatartásnak azonban egyáltalán nem az elnyomás, eltiprás, elvetés, elutasítás az értelme.
Az alázatosság igazi értelme a szolgálat, a szolgálatkészség, az önkéntes alárendelés. „Aki magát megalázza...” (Mt 23, 12) azt jelenti, hogy szolgaként alárendeli magát urának, gyermekként a szülőjének, tanítványként a tanítójának, alkalmazottként a főnökének, állampolgárként az uralkodójának. Az alázattal abba az állapotba, abba az igazságba tesszük magunkat, ami igazán vagyunk: valakinek az alárendeltje.
Az alázat az, hogy felnézünk a felettesünkre, ellentétben a gőggel, ami a felettesünk lenézése.
Az alázat Jézus Krisztus állásfoglalása és magatartása az Atyaisten és az emberek iránt. Jézus fölnéz Istenre, és Atyjának, Szülőjének, Urának, Parancsolójának, Küldőjének tartja, önmagát pedig a Fiának, a Szülöttjének, Szolgájának, Munkásának, Küldöttjének tekinti. Ezt az Ő alázatát Pál apostol így írta le:
„Ugyanazt az érzést (alázatot!) ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő, bár Isten alakjában létezett, nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van.” (Fil 2, 5–9)
Az emberek iránt Jézus úgy alázta meg magát, hogy szolgált nekik és feláldozta magát értük. Ezt ő így mondta ki: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10, 45)
Az alázatosság a keresztény ember alapvető állásfoglalása, magatartása, amit a világtörténelem legalázatosabb embere, a názáreti Mária tanúsít: „Az Úr szolgálója vagyok: történjék velem szavad szerint!” (Lk 1, 38) Ő maga fölé helyezi Istent, mint Urát, önmagát pedig alárendeli, mint szolgálóját, hallgat a szavára és engedelmeskedik Neki. Ugyanígy maga fölé helyezi a Fiát, az ember-Jézust, maga fölé helyezi az embereket, mert isteni Fia, Jézus lakik bennük, és anyaként alárendeli magát nekik, hallgat a szavukra és engedelmesen a szolgálatukra áll.
Nekünk, papoknak, lelki vezetőknek tanítanunk kell, hogy legyünk alázatosak. Az anyáknak, apáknak nevelniük kell gyermekeiket az alázatra. Krisztus az alázat állásfoglalását kéri tőlünk, az alázatos magatartást várja tőlünk. Erre tanít minden szavával, egész életével erre ad példát, többek között azzal a gesztusával is, hogy Ő, mint Úr és Mester leereszkedik tanítványaihoz, és szolgaként megmossa lábukat.
Ha az alázatra nem tanítunk, nem nevelünk, nem adunk példát, akkor az emberek gőgösek, szemtelenek, megalázók, megvetők, lenézők, lealacsonyítók, kigúnyolók, kirekesztők, eltiprók, kizsákmányolók, zsarnokok, kényurak lesznek.
Régebben úgy tanítottak és neveltek az alázatra, hogy két alázatosságra indító köszönési formát ültettek a gyakorlatba: az egyik az „alászolgája!” vagyis „alázatos szolgája vagyok!”, a másik a „szerbusz” illetve „szervus”, a latin servus=szolga szóból, ami azt jelenti, hogy „szolgád vagyok”. Ez a keresztény illetve krisztusi nevelés gyümölcse volt.
Ha igazán keresztény azaz krisztusi az ember, akkor tisztelettel felnéz Istenre, felnéz embertársaira, az egész teremtett világra. Istent imádja, és csak Neki szolgál. Ez az alázat Isten iránt. Embertársára felnéz, mint testvérére, meghallgatja és a szolgálatára áll. Ez az alázatosság az embertárs iránt. A teremtett világra csodálattal és hálával néz, és Isten akarata szerint „műveli és megőrzi”. (Ter 2, 15) Ez az alárendelt viszony a természet iránt.
Ha hitetlen azaz nem-krisztusi az ember, akkor megvetően lenézi Istent, embertársait, az egész teremtett világot. Istent nem imádja, hanem ellene szegül, káromolja és gyalázza. Embertársát lealacsonyítja, fölényesen túlbeszéli, és uralkodik rajta. A teremtett világot kizsákmányolja és tönkre teszi.
„Aki magát felmagasztalja (embertársa előtt), azt Isten megalázza, aki magát megalázza (embertársa előtt), azt Isten felmagasztalja.” (Mt 23, 12) Aki gőgösen nem szolgált éhező, szomjazó, hontalan, ruhátlan, beteg, fogva tartott embertársának, annak Krisztus Király az utolsó ítéleten azt fogja mondani: „Nekem nem szolgáltál, aki ott szenvedtem a testvéreimben, ezért megalázlak: a kínzó ördögök hatalmába taszítalak!” Aki alázatosan szolgált éhező, szomjazó, hontalan, ruhátlan, beteg, fogva tartott embertársának, annak Krisztus Király az utolsó ítéleten azt fogja mondani: „Nekem szolgáltál, aki ott szenvedtem a testvéreimben, ezért felmagasztallak: vedd birtokba az én örökké tartó országomat!” (vö. Mt 25, 31–46)
Az alázatosság meghallgatással kezdődik, ahogy ezt Dietrich Bonhoeffer, evangélikus lelkész, teológus tanítja: „Az első szolgálat, mellyel a közösségben tartozunk egymásnak, abban áll, hogy meghallgatjuk egymást. Az Isten iránti szeretet azzal kezdődik, hogy meghallgatjuk, amit mond; a testvéri szeretet is azzal kezdődik, hogy megtanulunk figyelni egymásra. Isten úgy szeret minket, hogy nemcsak Igéjével ajándékoz meg, hanem fülét is odafordítja hozzánk. Így Isten cselekedetét cselekedjük, amikor megtanulunk testvérünkre odafigyelni.”
Tisztelt Erika! Kezdje el az alázatosság gyakorlását meghallgatással. Hallgassa meg a másikat, figyeljen rá, fordítsa feléje a fülét. Így Ön Isten cselekedeteit cselekszi, és magára ölti Isten alázatosságát. Ekkor Jézus is odafordítja Önhöz a fülét, meghallgatja, a szolgálatára áll, és felemeli isteni hatalmával. Önnel is megteszi, amit az evangéliumban mond: „Aki magát megalázza, azt Isten felmagasztalja.” Legyen része ebben a felmagasztalásban!
Tisztelettel: László Atya
Kedves Olvasóink,
Pósa László atyának szánt kérdéseiket, gondolataikat a következő e-mail-címre várjuk: lelkesz@magyarszo.rs illetve hagyományos, postai úton is az alábbi címre: Magyar Szó – Tiszavidék szerkesztősége, 24400 Zenta, Posta utca 14. A borítékra kérjük írják rá: PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL.
Kérnénk, hogy gondjukat pár mondatban, érthetően, a problémát alaposan elmagyarázva fejtsék ki az Atya számára, aki lapunk hasábjain fog erre felelni. Levelük meg fog jelenni a válasszal együtt, azzal, hogy igény szerint ez történhet névtelenül, vagy álnéven. Mindenképp tüntessék fel a felénk intézett soraikban, hogy milyen aláírás vagy monogram megjelenését engedélyezik.
