Soha nem tudtam őszinte meggyőződéssel szurkolni a két legnagyobb szerb labdarúgóklub egyikének sem, és utoljára a gyerekkori, kötelező iskolás heccelődésnél mentem bele, vajon partizanos, vagy zvezdás vagyok-e (ha jól emlékszem, előbbit választottam, fogalmam sincs, milyen okokból).
Épp ezért érzem úgy, hogy egyfajta külső-belső szemlélőként figyelem a szerb labdarúgás közelmúlti történéseit – a sikereket és a szégyenfoltokat. A Partizan az Európa-liga csoportkörének ötödik, a Zvezda az utolsó, hatodik fordulójában biztosította be, hogy ott lesz a torna egyenes kieséses szakaszában. Bevallom, meglepett, hogy mindkét gárdának sikerült átverekednie magát a csoporton – a Partizannak előzetesen magam is több esélyt adtam volna az ukrán, svájci és albán ellenfelet tekintve, de a Zvezda az Arsenal és a bundesligás Köln mellett szerezte meg a második helyet (mint időközben kiderült, a németeket elképesztő sérüléshullám sújtotta egész ősszel, így érthetőbb, hogy a piros fehérek oda-vissza verték őket).
Ami ez után jön az európai porondon tavasszal, sportszakmai szempontból már csak ráadás. A Partizan az utóbbi évek talán legdominánsabb cseh klubját, a Plzent kapta a legjobb 32 között, a Zvezda a végső pozícióharcra esélyes CSZKA Moszkvát – mint a csoportkörben, most is Milojević csapata húzta a rövidebbet Đukićéval szemben. Hogy meddig jutnak a szerbek Európában? Ez az első front, de ez csak a felszín.
Eggyel mélyebben húzódó kérdés, vajon lehetséges-e európai szintű élfocit meghonosítani itt, a periférián. A balkáni és/vagy kelet-európai klubok viszonylag ritkán jutnak el az európai tornák záró fázisáig, ezért is tekinthető már az El 32-es táblájának elérése is szép eredménynek (a Sahtar BL-nyolcaddöntője egyszerre jó példa és ellenpélda, az ukránok brazil játékosokkal tömve és portugál, zseninek ígérkező tréner vezetésével dolgoznak). Ahhoz, hogy a nemzetközi színtéren versenyképes csapatok működjenek itthon, hátországra van szükség: gazdasági és kulturális háttérre – és ez alatt nem csak a focikultúrát értem. Egy olyan megbízható, hosszú távon kiszámítható alap kell az eredményességhez, amely átlátható, és évtizedes viszonylatban működőképes. A pénzügyi kérdések tisztasága alapvető, a csapatok fejlődése pedig csak úgy lehetséges, ha nem különféle informális társaságok kénye-kedvének vannak kiszolgáltatva. (De egyébként is – fejlődés az a folyamat, amelyet számtalan hasonló ütemű fejlődés övez egész Európában? Nevezzük inkább folytonos változásnak.)
Szerdán került sor a 156. örökrangadóra. Mint már annyi alkalommal, most is maga a játék és az eredmény (1:1) keltette a legkevesebb visszhangot. Az első félidő derekán a Partizan stadionjának déli lelátóján hatalmas, több percig tartó tömegverekedés alakult ki – a rendőrök tízesével vitték el a véres-piszkos, félmeztelen harcolókat. A hírek szerint a Partizan rajongói egymás között kaptak össze, a horvát média szerint pedig több ottani állampolgár is részt vett a káoszban.
A labdarúgás mindig indulatokat gerjeszt, és káros társadalmi energiákat vezethet le kevésbé káros módon. A két pályára lépő csapat vér nélkül harcol – de úgy látszik, nálunk még vannak olyan csoportok, amelyek nem tudják nélkülözni a vért. Ők valószínűleg nem is a foci miatt mennek a stadionokba, illetve a foci számukra csak jó apropó a verekedéshez.
A legádázabb háború a lelkekben zajlik, és az okait talán fel sem lehet tárni. Rejlik valami a mélyben, ami időről időre rendbontást, zavart és olykor vért kíván. Hogy mi ez? Könnyen lehet, hogy soha sem találjuk meg a választ. De amíg a megkeresésére sem teszünk kísérletet, az európai kupaszereplés nem sokkal több, mint a sors szerencsés fordulata.
