Munka, magánélet, egyensúly

Bevallom, nem szokásom gazdasági szaklapokat böngészni, az egyik tudományág, amely távol esik az érdeklődési körömtől, a közgazdaságtan. Viszont közgazdász barátom írásait nagyon szeretem elolvasni, szeretek a világgazdaság dolgaiban jártas ismerősökkel beszélgetni, amikor közérthetően elmagyarázzák sok körülöttünk zajló, a mi életünket is befolyásoló történés lényegét, mozgatórugóit.

Heti körkérdésünk arra vonatkozott, hogy támogatja-e a hatórás munkanap bevezetését? Válaszadóink hetven százaléka igennel válaszolt, ami várható is volt, hiszen a legtöbben érzik, az évek múltával a 8–10 óra sok, akár szellemi, akár fizikai munkával keresik a kenyerüket. Ennyi időn keresztül lehetetlen folyamatosan koncentrálni, fizikai munka is megszakításokkal végezhető. A munkáltató szempontjából sem jó, ha a dolgozók több szünetet iktatnak be pihenésre, kávézásra, beszélgetésre, vagyis munka közben elvesztegetik az idejüket. Viszont a hatórás munkaidő szószólói szerint a munkavállalók jobban teljesítenek a munkahelyükön, a dolgozók kipihenten érkeznek a munkára, kevesebbszer betegek. A hatórás munkanap a munkanélküliség enyhítésére is alkalmas, hiszen a rövidebb munkaórák miatt kieső kapacitást új alkalmazottak felvételével pótolhatják. Szaklapok viszont az írják, bár jót tett a munka- és életminőségnek, mégis felhagytak Svédországban a hatórás munkanappal, miután kiderült, hogy a dolog túl drága a munkáltatónak. Ettől függetlenül, a kísérlet elindítói szerint a jövőben mégiscsak rövidebb lesz a munkaidő, mivel jobb minőségű munkát eredményez. Meg persze, ha kevésbé hajtják az embert, összességében, az élete folyamán, többet tud dolgozni.

A munkaidő csökkentéshez vezet az automatizálás és a robotok elterjedése is, hiszen kevesebb emberi munkára lesz szükség a jövőben, ez biztos. A téma feldolgozása után kutatva azt is olvastam, hogy Carlos Slim, a világ egyik leggazdagabb embere szerint a háromnapos munkahét lenne az ideális, viszont azt is mondja, hogy akár 70 éves kor felett is jó, ha dolgozik az ember. Viszont japán kutatók szerint már 40 éves kor felett az lenne az ideális, ha 25 órát dolgoznánk egy héten. Nagyon nem egységes tehát a vélemény arról, hogy milyen a helyes arány a munka és a magánélet között.

Az átlagos munkahét Európában 2016-ban a következőképpel alakult: Dániában 37,8 óra a heti átlag, őket követik az olaszok 38,8 órával, majd a hollandok és a franciák 39 órával. Foglalkoztatási ágak szerint a bányászatban dolgozóknak van a leghosszabb munkahete 42 órával, legkevesebbet pedig az oktatásban tevékenykedők dolgoznak, 38,1 órát.

Franciaországban 2000 óta van érvényben a heti 35 órás munkaidőkeret, de a túlórák miatt a gyakorlatban nem csökkentette a munkavállalók terheit. Svédországban, mint már említettem, a közelmúltban 6 órás munkanappal próbálkoztak, ami viszont érezhető kiesést jelentett a termelésben, így tavaly visszaálltak a korábbi 40 órás munkahétre.

Tájékozódás közben azonban olyan adatra is találtam, hogy Dél-Koreában 68 órás volt a munkahét, és a nemrégiben elfogadott új törvény 52 órában határozta meg a heti munkát. Az elmúlt évtizedekben a kelet-ázsiai ország gazdasága az egyik legnagyobb növekedést produkálta ugyan, de kimutatták, hogy ez az ott élők életminőségének rovására ment. A gyermekvállalási kedv is drasztikusan lecsökkent: az utóbbi években minden korábbinál kevesebb gyerek született Dél-Koreában.

Több országban már a hagyományos heti 40 órás munkát is túlzottnak tartják. Kérdés, hogy mi lenne az ideális a munkáltatók és a munkavállalók érdekei szerint. Az biztos, hogy a produktív munka a fontos, hiszen tudjuk, ha valaki 7 órától 3 óráig a képernyő előtt ül, minden bizonnyal nem mindig a feladataival foglalkozik. Ez különösen a kreativitást igénylő hivatások esetében van így, ahol a végeredmény, a teljesítmény a fontos.

A fiatalabb generációk számára munkakereséskor a kecsegtető fizetés mellett ma már fontos szempont a rugalmas munkaidő, az otthoni munkavégzés lehetősége, sőt a Z generáció számára már nem idegen a digitális nomád életmód, vagyis, hogy valóban helytől függetlenül, akár egy másik országból dolgozzon be valahová. Egy magyar cégben végzett kísérlet tanulsága, hogy a három hónapon át bevezetett 4 napos munkahét idején ugyanazt a munkamennyiséget elvégezték, de emellett a munkavállalók a fennmaradt időt a magánéletükre és önfejlesztésre használhatták, sokkal jobb lett a közérzetük, a kísérlet vezetője úgy látja, boldogabbak lettek.

Nagy kérdés, hogy mit kezdünk az esetleges munkaidő-csökkentést követően a fennmaradt idővel. A jelenlegi állandó rohanásnak sokszor kiégés a következménye, barátságaink, párkapcsolatuk, családunk látja kárát a sok munkának. A stesszelés már kisgyerekkorban elkezdődik a sok különórával, versennyel, és a szülők örökös elfoglaltsága miatt nagyon kevés időt tölt együtt a család. A pihenés viszont szükséges, és az, hogy kiszálljunk a mókuskerékből, a lassabb ritmus sok jót hozhat az életünkbe. A rövidebb munkaidő az életminőség javulását hozhatja. A lelassulást, egészséges munka–magánélet egyensúlyt kis dolgokban kell kezdeni, például esténként kikapcsolni a televíziót, vagy a mobiltelefont addig, amíg a családdal ülünk az asztalnál és egy finom vacsorát fogyasztunk el.

Vannak viszont, akik nem veszik ennyire szívükre az ügyet, hogy jól egyensúlyozzanak a magánélet és a munka között. A Harvard Egyetem egyik professzora nagy vihart keltett blogbejegyzésében, azt írja, hogy ez a fogalom, hogy magánélet, egyáltalán nem is létezik: csak a munka van. Szerinte a világot a kemény munka viszi előre, a jó értelemben véve munkamániás emberek magasabb társadalmi státuszt élveznek, és ők azok, akik miatt jobb hellyé válhat a világ. A professzor szerint, ha nem munkát, hanem karriert választunk, az az egész életünket be fogja hálózni, így ugyan mindig dolgozni fogunk, de sokkal több célt elérünk és önmegvalósítás terén is elégedettek leszünk.