Nehéz lenne egészen pontos képletet alkotni arról, mikor szokott növekedni és mikor csökkenni egyes országokban az európai uniós csatlakozás támogatottsága. Voltak egymással ellentétben álló példák is, de abban az elemzők többsége egyetért, hogy magának a csatlakozásnak a közeledtével általában felerősödnek az ellenérvek, mert jelentősebbé válnak azok az erők az országokban, amelyek euroszkeptikusnak számítanak. Csatlakozás után, amikor előtérbe kerülnek a tagsággal járó költségek és kötelezettségek, ismételten hangosabbak lehetnek a szkeptikusok.
Ha lenne is képlet, Szerbiára az bizonyára nem vonatkozna, hiszen nem sok olyan uniós tagjelölt állam létezik, amelyik még nem tisztázta le végleg határviszonyait szomszédaival, amelyik sajátjának tekint egy, az Unió nagyobb része által különálló országként elismert területet. Szerbiának ez a sors jutott, úgy közeledik az EU felé, hogy közben ugyanez az EU másképp látja határvonalait, mint maga, ugyanakkor úgy is közeledik, hogy ennek a határvonalnak a tekintetében még magában az EU-ban sincs teljes konszenzus. A koszovói kérdés rendezése tehát, éppen ezért, rendkívül jelentős mind Szerbia, mind az EU számára, az előbbinek azért sürgős a dolog, hogy ne gátolja közeledését és fejlődését, az utóbbinak pedig azért, hogy ne adjon teret belső konfliktusoknak egy új csatlakozni kívánó ország miatt, továbbá, hogy ne importáljon egy újabb problémát kívülről úgy, ahogyan azt például Ciprus felvételekor tette.
Szerbia polgárai kitartanak korábbi véleményük mellett, s többségében támogatják az ország európai integrációs útját. Sőt, a támogatottság még növekedett is 2017 második feléhez képest. Most a legújabb felmérés szerint a polgárok 55 százaléka áll ki határozottan a csatlakozás mellett, s csupán 21 százalékuk utasítja el azt. Vannak persze olyanok is, akik nem nyilvánítanának véleményt, nem tudják, hogyan szavaznának, számuk azonban nem befolyásolja az erősödő EU-támogatottságot. Pedig nem könnyű EU-támogatónak lenni Szerbiában, ahol a hivatalos állami politika mindenféle üzeneteket közöl az emberekkel. Általában azt, hogy az EU felé igyekszünk, de Oroszországot tekintjük legnagyobb szövetségesünknek. Hiába annak a ténye, hogy a legnagyobb számú beruházás és vissza nem térítendő támogatás is az Európai Unióból érkezik hazánkba, egy másik nem régi felmérés kimutatta, hogy a polgárok Oroszországot tartják Szerbia legnagyobb segítőjének, szövetségesének. Tájékozatlanság eredménye lenne mindez? Aligha. Éppen hogy a médiából való tájékozottság eredménye ez, ahol folyamatosan az oroszországi segítségről hallhatunk Koszovó kapcsán, az orosz fegyverek, helikopterek és MiG-ek vásárlásáról a hadsereg korszerűsítésének témáját említve.
Most, hogy a koszovói kérdés rendezése végső fázisába látszik érkezni, a legnagyobb probléma is megszűnik a Szerbia és Európai Unió közötti relációkon, a csatlakozási tárgyalások egyik legjelentősebb kerékkötője kioldódhat. Ez gyorsabb integrációt eredményezhet, ugyanakkor a koszovói téma háttérbe kerülése olyan kellemetlen kérdéseket helyezhet előtérbe, amelyekkel Szerbia vajmi keveset foglalkozott az utóbbi években. Bármit is követelt az EU a mögöttünk álló időszakban, azt mindig felülírták a Prištinával kapcsolatos éppen aktuális problémák. Egyre erőteljesebben követeli majd Brüsszel az európai mércék alkalmazását, a szerbiai külpolitika európai hivatalos külpolitikával való összehangolását, s ezzel együtt, minden bizonnyal, az oroszbarát beállítottság enyhítését is. Meglehet, ez lesz majd az első olyan újabb nagy kihívás, melynek eredményeképp csökkenhet az elképzelt képlet szerint hazánkban is az EU-támogatottság? Nehéz lenne megjósolni, a csatlakozási tárgyalások még igen sok időt igénybe vesznek majd, s a közvélemény álláspontja is jó néhányszor változik még ez alatt az idő alatt.
