A távolság (nem) akadály

Rendkívül szerencsésnek mondhatom magam, hiszen alig öt percre lakom a munkahelyemtől. Lassan tizenöt éve, hogy változtatásra kényszerültem, éppen a távolság miatt, ugyanis a napi kétszer 100 kilométert fiatal anyaként nem tudtam bevállalni, az iskolába induló kisdiák mellett szerettem volna lenni. Sokszor megtörtént, hogy hajnali fél hatkor már buszon voltam és jobb esetben délután négy, de sokszor hat óra volt mire hazaértem. A munkám nagyon szerettem, de a távolság, amit meg kellett volna szinte naponta tennem, legyőzhetetlennek tűnt.

Az utóbbi években egészen más a helyzet – bár maga a munka, az újságírás nagyon is dinamikus – a napi feladatok, a szerkesztés az irodai íróasztalhoz, számítógéphez köt. S mint említettem, az iroda öt percre van a lakásomtól. Ennek ellenére megtörténik, hogy kerékpárra pattanok, s úgy indulok útnak, hiszen munka után/előtt is van elintézni való a városban. A szerencsések közé tartozom tehát, akiket nem terhel a munkahelyre való ingázás nyűge. De ilyen szempontból, gondolom, mindenki szerencsés, aki egy kisvároson belül él és dolgozik.

Ismerőseimet számba véve, többségük reggelente autóval jár munkába, néhányan a kerékpárt választják, hiszen egészségmegőrzés szempontjából sem elhanyagolható a karikázás. Sajnos, ismerek olyat is, aki nem tudja elvállalni az adódó munkát akár 20 kilométer távolság miatt sem, ha nincs autója, hiszen az autóbuszjáratok nagyon megritkultak az utóbbi években, és a járatok nem igazodnak a munkaidőhöz. A kishatárátlépő közelsége miatt viszont mind többen bevállalják az országhatár túloldalán adódó lehetőségeket, és az ingázó életmódot. Egy fiatal tanítónő pedig évek óta a tartományi székvárosba utazik dolgozni.

Ön honnan jár be a munkahelyére? A másik utcából, a város másik végéről, esetleg a szomszédos kistelepülésről? A világ más részein egyre többen vannak, akik ennél jóval nagyobb távolságot kényszerülnek legyőzni heti vagy akár napi rendszerességgel. Az egészen nagy távolságokról való munkába járás sem új jelenség: Londonba, New Yorkba egyre többen hajlandóak messziről is bejárni. Szélsőséges eset, hogy egy menedzser London helyett Magyarországon, vagy Spanyolországban bérel lakást, és innen jár dolgozni, repülőgéppel. A fapados repülés elterjedése nagyon sokat segít ebben, de fontos az is, hogy a munkaadó egy jó szakember megtartása érdekében könnyen beleegyezik abba, hogy valaki többet dolgozzon otthonról, és heti 3–4 munkanapba sűrítse azokat a teendőket, amelyekhez be kell mennie az irodába.

(Az otthonról végezhető munka előnyeiről és hátrányairól most nem kívánok értekezni, de mivel megtapasztaltam, vallom, hogy az sem egyszerű.)

Az amerikai népszámlálási hivatal a „szélsőséges ingázás” fogalma alatt azt érti, amikor naponta kétszer legalább 90 perces utazás vár a munkavállalóra. Az amerikai állampolgárok 3 százaléka tartozik ebbe a kategóriába. A világhálón találtam azt az információt is, hogy Ohio fővárosa, a közel milliós Columbus lesz az első nagyváros az USA-ban, ahol az önkormányzat ingyen tömegközlekedést ajánl fel az ingázóknak. A belvárosban dolgozók, de a tipikus amerikai kertvárosban élők soksávos autópályákon autóznak be reggelente, este pedig ki, és a dolgozók csupán hat százaléka jár tömegközlekedéssel, így itt is óriási dugók keletkeznek. A város növekszik, viszont több hely nincs az utak szélesítésére.

Számunkra szinte elképzelhetetlen, hogy valaki napi hat órát ingázzon. Kína fővárosában azonban olyan drágák a lakások, az albérlet, hogy a munkavállalók akár ennyi időt is utazással töltenek. Pekingben egy órát szinte mindenki utazik: tanulással, online tanfolyamok elvégzésével töltik az időt a különböző tömegközlekedési eszközökön. Az is előfordul, hogy a nyugdíjas nagymama, nagypapa már hajnalban várja a buszt, foglalják a helyet unokáiknak, gyermekeiknek, akik ily módon férnek fel a zsúfolt reggeli járatokra.

Vannak tehát olyan nagyvárosok, ahol munkába járni nagyobb stressz, mint maga a munka, ennek ellenére egyre többen vállalnak lakóhelyüktől távol eső munkát, mert ott találnak az elképzelésüknek, elvárásaiknak megfelelőt.

Az ingázó életforma az iparosodással egy időben jelent meg: a nagyobb városok körül megjelentek azok a vonzáskörzetek, ahonnan a lakók bejártak dolgozni. Mivel az ingázók közel azonos időpontokban utaznak, ezért az ingázó életforma magával hozta a csúcsforgalmakat és a közlekedési dugókat. A kényszer szülte utazás így még jobban a pihenőidő rovására megy. Az ingázásnak sokszor részese a gyerek is, akit a munkahelyére igyekvő szülő kirak az óvodánál, iskolánál, majd délután együtt araszolnak haza a csúcsforgalomban.

Közeli munkahelyre vágynánk valamennyien, tudjuk a jelenlegi gazdasági helyzetben ez a vágy álom, s nagyon sokan az ország elhagyása mellett döntenek, hogy azután külföldön is az ingázók táborát bővítsék. Magyarországon átlagosan napi 50 percet vesz el, hogy eljussanak az emberek dolgozni és onnan haza, általában minél kisebb egy település, annál nagyobb az ingázók aránya. Budapestről indulnak legkevesebben máshova dolgozni, minden 10. ember.

Egy kimutatás szerint Szerbiában 616 ezer ingázó dolgozó van, az adatok szerint a 2,3 millió munkavállaló közül minden negyedik nem a lakóhelyén dolgozik. Saját község területén 342 ezer, szomszédos községbe 178 ezer utazik, s még nagyobb távolságot több mint 93 ezer vállal fel. Mindemellett a szerb munkaerőpiac nem számít mobilnak, ezt nemrégiben egy német befektető is megállapította, amikor afeletti értetlenségét fejezte ki, hogy a munkanélküliség ellenére a szerbiai munkavállalók nem vállalják a 80 kilométer távolság megtételét, még akkor sem, ha a szállítást autóbusszal a cég biztosítja. A munkaközvetítő szolgálat adatai szerint a munkanélküliek 45,63 százaléka nyilatkozott úgy, hogy a napi ingázást is vállalja egy jó megélhetést biztosító munkahely érdekében.