Koncepciós per elindítását ünnepelte szerdán az Európai Parlament liberális és baloldali szárnya, olyan hévvel, mintha futballmeccsen gólt adott volna a csapatuk. Pedig hát nem szokás örülni annak, ha egy család valamelyik tagját bíróság elé idézik gyanúsítottként. Még ha esetleg utána tisztázza is magát.
Több jele is van annak, hogy a Magyarország ellen az uniós alapszerződés 7. cikke alapján kezdeményezett eljárás a koncepciós perek korszakát idézi. Orbán Viktor miniszterelnök már a keddi vitát követően kijelentette, hogy már megvan a döntés, utalva a másnapi szavazás várható eredményére. A biztos „győzelem” érdekében azonban az uniós vezetőség úgy határozott, hogy a tartózkodó képviselők szavazatát nem számítják be az eredménybe, és jól kombináltak, mert csak így lett meg a Magyarország elmarasztalásához szükséges kétharmados többség.
Még ennél is szembeötlőbben koncepciós viszont a jelentés tartalma, amelyet a zöldpárti Judith Sargentini olyan módon állított össze, hogy minél több bírálatot soroljon föl, amelyek szerinte az uniós alapértékek, azaz a jogállamiság súlyos megsértését bizonyítják. Ennek csak az a „szépséghibája”, hogy találhatók köztük hazugságok, kompromisszum útján lezárult eljárások, meg olyanok is, amelyekről most vannak folyamatban az egyeztetések az Unióval. A jelentés készítője durván visszaélt az igazsággal, amikor például a romák elleni erőszakos cselekményekről szólt, megemlítve a félkatonai szervezetek fölvonulásait is, miközben ezek a jelenségek a korábbi, baloldali kormányok idején terjedtek el, 2011-től pedig gyakorlatilag megszűntek. Politikailag ennél is veszedelmesebb a zsidók ellen elkövetett erőszakos cselekmények említése, miközben konkrétumokat nem sorol föl, nyilván azért, mert nincsenek is.
Egyoldalú, előre kidolgozott koncepcióra utal az a tény is, hogy a LIBE szakbizottság nem menesztett hivatalos küldöttséget Magyarországra, hogy tájékozódjon a valóságról, ehelyett a jelentés összeállítója gyűjtött adatokat az ellenzéktől és több olyan civil és más szervezettől, amelyek köztudottan Soros György befolyása alatt állnak, s ebből adódóan (is) csak rosszat mondanak a jelenlegi kormányról. Emellett nemzetközi szervezetek Magyarországra vonatkozó bírálatait vette át a jelentésbe. Elmaradt tehát a kormány megkérdezése, sőt a szavazás végkimenetele szerint a képviselők azt a több mint százoldalas dokumentumot is figyelmen kívül hagyták, amelyben a magyar kormány a Sargentini-jelentés állításainak a sokaságát cáfolja. Szijjártó Péter külügyminiszter elmondása szerint 13 ügyet lezártak az Unióval folytatott tárgyalásokon, ám ezeket a jelentés „újranyitja”, 19 ügy megvitatása pedig folyamatban van.
Tekintettel arra, hogy a magyar kormánynak legtöbb vitája a bevándorlás körül van az Unióval – emiatt meg is hiúsult például a kvótarendszer bevezetése –, megalapozott az az állítás, hogy az ország migrációs politikája miatt állt bosszút az Unió Magyarországon. Persze a migráció csupán egy része annak a világnézeti csatározásnak, amely zajlik az Európai Unióban (is) a jobb- és baloldal között, mert bár mindkét fél európai értékekről beszél, igencsak eltérő az értékrendjük és a világképük. Sargentininek a jogállam működését, illetve leépülését vizsgáló jelentést kellett volna készítenie, ehelyett politikai szöveget állított össze. Az egész eljárásból pedig az derült ki, hogy a megkövetelt jogállamiság az uniós intézményekben nem számít követelménynek, hiszen a jelentés és az elfogadása körüli procedúra azt csúfolja meg. De időnként és helyenként a cél szentesíti az eszközt. A cél pedig a Fidesz–KDNP alkotta kormány és Orbán Viktor megbélyegzése volt, talán annak a reményében, hogy a háromszor kétharmados parlamenti többség után a magyar választópolgárok a jövő májusi európai parlamenti választáson hátat fordítanak nekik.
A szerdai elítélő szavazás eredményét nyilvánvalóan a leendő uniós választás is befolyásolta, mivel máris „helyezkednek” a politikusok. Az eredményre döntő hatással volt az a tény, hogy az Európai Néppártot – amelynek a Fidesz is tagja – sikerült megosztani. Lelkiismeretük szerint szavazhattak ugyan a képviselők, ugyanakkor Manfred Weber frakcióvezető – aki egyébként a CSU elnökhelyettese – kijelentette, hogy elfogadja Sargentini jelentését. (Igaz, párttársai nem követték.) Akár meg is lepődhetnénk, hogy annak a pártnak az alelnöke, amelyet az a Horst Seehofer német belügyminiszter vezet, aki a bevándorlási politika megszigorításáért küzd, így szavaz. Tudjuk viszont, hogy Weber májusban harcba száll az Európai Bizottság elnöki posztjáért. A győzelemre azonban balliberális támogatás nélkül nem lenne esélye, még akkor sem, ha a jobboldal jelentősen előrelép májusban.
A 7. cikk szerinti eljárás a szavazással azonban csak elkezdődött. Ezután következik az Európai Unió Tanácsának, vagyis a minisztereknek az értékelése: annak megállapítása, hogy fönnáll-e az Unió alapértékei súlyos megsértésének a veszélye (négyötödös többség szükséges hozzá), majd az állam-, illetve kormányfőket tömörítő Európai Tanács egyhangú döntéssel – a megvádolt ország szavazata nélkül – állapítja meg, hogy sor került-e az alapértékek súlyos és tartós megsértésére. Lengyelország máris bejelentette, hogy nem fogja megszavazni a jelentést. Ahhoz tehát, hogy az Unió eljusson Magyarország bármilyen megbüntetéséig, hasonlóan rafinált (vagy törvénysértő) megoldásra lesz szükség, mint ezúttal a szavazatszámláláskor, például arra, hogy együtt folytassa le a tanács a Lengyelországgal és Magyarországgal szembeni eljárást, amivel mindkettőt kizárná a szavazásból. Erre azonban a választásokig biztosan nem kerül sor. Nagy valószínűséggel nem is jutnak el a büntetésig, de addig is sikerült szégyenpadra ültetni Magyarországot, sokakkal elhitetni, hogy jelentősen sérül a jogállam, baj van az igazságszolgáltatással, üldözik a zsidókat és a romákat, nem létezik sajtószabadság, tehát nincs demokrácia – tombol a diktatúra Magyarországon. Hátha megtörik a kormány következetes migrációellenes politikája. Pedig erre vajmi kevés az esély. Arra sokkal nagyobb, hogy még inkább megoszlik az Unió. Kié hát a diadal?
