Áttörő sikert ért el a VMSZ köré épült Magyar Összefogás listája, a Magyar Mozgalomnak viszont nem sikerült áttörnie a falat a vasárnapi nemzetitanács-választáson. Az áttörésről Pásztor István, a VMSZ elnöke, a sikertelen faltörésről pedig Zsoldos Ferenc, a Magyar Mozgalom listavezetője beszélt sajtótájékoztatón. Összhangban van a két kijelentés, és nagyjából számítani is lehetett arra az eredményre, mely szerint a Magyar Összefogás várhatóan 30, a Magyar Mozgalom pedig 5 (esetleg 6) képviselőt küldhet az MNT-be. Persze mindig történhet meglepetés, de olyan nagyra semmiképp sem volt esély, amely megingathatta volna a VMSZ többségét a nemzeti tanácsban. Igazából erőfölmérés volt a választás a két párt (egy szövetség, egy mozgalom) között, annál is inkább lehetőség adódott erre, mert a régebbi magyar pártok nem állítottak önálló listát. Így eléggé egyértelműen kikristályosodtak a vajdasági magyar politikai erőviszonyok.
Bár a Magyar Mozgalom vezetőinek hangvétele csalódást tükröz, a korábbi nyilatkozataikból az szűrhető le, hogy tisztában voltak vele: győzelemre nem számíthatnak, legfeljebb valamivel jobb eredményre gondolhattak. A több mint három éve működő politikai szervezet nem volt képes úgy megerősödni, hogy esélyesként lépjen föl a VMSZ-szel szemben. Céljaikat vázolva a változtatás fontosságáról beszéltek, meg arról, hogy egy szabadabb, félelem nélküli politizálást szándékoznak képviselni, sőt kevésbé átpolitizált társadalmi életet kiépíteni. Habár ez utóbbira talán volna igény, azt mégiscsak nehéz elhitetni a polgárok nagy többségével, hogy ők bizony félelemben élnek. Ezzel szemben a VMSZ-nek (és a reá épült nemzeti tanácsnak) „csupán” azokat az eredményeket kellett fölsorolnia a kampány idején, amelyet elért az utóbbi négy évben, s megígérni, hogy ugyanezt a politikát folytatja a továbbiakban. Külön kellene ugyan választanunk a pártot és a Magyar Nemzeti Tanácsot, de az emberek többségének tudatában mégis egybefolyik a munkájuk: a kapcsolatrendszerek kiépítése a szerb és a magyar kormánnyal, a támogatások különböző formái… Az MNT az oktatás, a művelődés, a tájékoztatás és a nyelvhasználat terén nyújt – gyakran anyaországi – támogatást: szervez és építtet; másik vonalon, de már a nemzeti tanács nélkül a Prosperitati segíti a gazdasági fejlődést, mindez azonban egymástól mégsem elválasztható olyan rendszer, amelyben a VMSZ, az anyaország és a szerb kormány is szerepet vállal. Egy jól átgondolt rendszerről van szó, amely bizonyosan rengeteg munkát igényelt a VMSZ-től, ugyanakkor azt sem tagadhatjuk, hogy az eredmények némi helyzeti előnyt szavatolnak számára éppen a nemzetitanács-választáson is. Egyszóval: a vajdasági magyarság életét megkönnyítő és a megmaradás hitét éltető rendszer előre jelezte a Magyar Összefogás győzelmét.
A mostani választás alkalmával ugyan (még) nem hangzott el, de korábban rendszeresen fölvetődött, hogy az MNT nem legitim intézménye a szerbiai magyarságnak, mivel a választói névjegyzék nem ölel föl mindenkit, és különben is kevesen járulnak az urnákhoz. Nyilván politikai döntés miatt készül ilyen módon a lista, mivel senki sem köteles megvallani nemzeti hovatartozását, a föliratkozás önkéntesen történik. Nyolc évvel ezelőtt azonban sorozatos támadások érték a VMSZ-t, amikor az aktivistáik részt vállaltak a névjegyzékbe vételből. Persze ezúttal is voltak olyanok, akik elmentek szavazni, de nem szerepeltek a névjegyzéken, tehát az illetékeseknek foglalkozniuk kellene olyan megoldás fölkutatásával, amely teljesebb és pontosabb névjegyzéket eredményezne. Mert például a vasárnapi szavazáson 36 százalék körüli volt (nem hivatalosan) a részvétel, valamivel kisebb a korábbinál, de nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy a 40 százalékot is meghaladta, mert nálunk „nem szokás” naprakész névjegyzékkel kiállni a választásra (tartományi vagy országos szavazás alkalmával sem), így az elhalálozások miatt pontatlan részvételi adatok látnak napvilágot, miként a szavazólisták is pontatlanok. Ezeket a hiányosságokat figyelembe véve már kevésbé állíthatjuk, hogy kicsi volt az érdeklődés a nemzetitanács-választás iránt. Érdemes volna viszont elemezni, hogy miért volt még az átlagosnál is kisebb Adán vagy Zentán. Ez utóbbiról különösképp nem mondhatjuk, hogy az MNT támogatásai kevés szerepet játszanak a város kulturális életében és oktatási intézményeinek fejlesztésében. Azonban ebben az esetben is csak úgy juthatnánk mérvadó következtetésre, ha a névjegyzékek pontos névsort tartalmaznának. Különben csak találgathatjuk, hogy talán ezekből a városokból költöztek el többen az átlagosnál, vagy ahol nincs gond az anyanyelvű oktatással és a nyelvhasználattal, gazdag a művelődési élet stb., ott ez annyira természetessé vált, hogy már nem is igazán mérlegelik a nemzeti tanács szerepét ennek a megvalósulásában.
Még egy „izgalmas” témát vetett föl Pásztor István a választást értékelő sajtótájékoztatóján. Arról is beszélt, hogy jó volna, ha a Magyar Mozgalom a sárdobálás helyett most már az építőjellegű együttműködést választaná a magyar közösség érdekében. Ha csak a Magyar Nemzeti Tanács munkájára gondolt, az eredményt rövidesen megtapasztalhatjuk; amennyiben a VMSZ és a Magyar Mozgalom együttműködésére (is) célzott, azzal kapcsolatban igencsak sok kétely merül föl. Az már mindkét fél számára igazi áttörés lenne.
