Szmájli a korosztályomnak

Az életnek több korszaka van. Az elsőben ismerkedünk a világgal, ízlelgetjük, simogatjuk, tapogatjuk. A másodikban a világ mutatkozik be nekünk, minden kegyetlenségével, minden szépségével. Rajtunk áll, hogy mindebből mit raktározunk el magunkban, pontosabban melyeket helyezzük virtuális dobozunk legaljára, melyeket felülre, hogy ha időnként felnyitjuk, a szép mosolyogjon ránk.

Arra kért szerkesztőm, hogy írjak kapcsolódó kommentárt ahhoz a kérdéshez, hogy egyetértek-e a nyugdíjkorhatár növelésével? Mármint, hogy egyetértünk-e? A válaszadók csaknem a kilencven százaléka a nemet jelölte be. Noha ez a kérdés egyelőre csak a nőket érinti, mert nekünk, férfiknak, már régóta le kell dolgoznunk a negyven évet, és meg kell várnunk a hatvanötöt, hogy beléphessünk életünk harmadik korszakába, minket is foglalkoztat a nyugdíjkorhatár. Vagy inkább maga a nyugdíj és a nyugdíjas élet?

Hogy is ne foglalkoztatna, amikor szinte mindennap emlékeztetik rá az embert? Mennyi van még hátra? Mekkora lesz a nyugdíjad? Nekem megvan a táblázatom, kiszámolhatod magad is… Meg hasonlók.

Nem tudom, hogy mennyi van még hátra, és nem is számolok semmit.

Tizenhat évesen sokat beszéltünk arról, hogy hamarosan nagykorúak leszünk. Mi lesz majd akkor? Terveket szőttünk, álmodoztunk, melyekből leginkább semmi sem valósult meg. Nem emlékszem a terveimre, lehet, hogy nem is voltak. Hagytam magam vitetni az árral. Persze, ezt nem tudatosan tettem.

Visszatekintve úgy érzem, jó hullámot választottam magamnak.

Most, mielőtt átlépném a második küszöböt, most sem tervezek. Úgy lesz, ahogy lennie kell. Több időt tölthetek például a kertben, felkereshetem a még itthon maradt élő iskolatársaimat, haverjaimat, barátaimat, akikkel a nagy rohanásban csak a Facebookon értekezek. Felülök a buszra és elutazok Feketicsre Juhász Gézához, kiülünk a gyümölcsösbe és beszélgetünk. A múltról. Miről másról? Arról, hogy milyen csinos volt az Ági, hogy Sumi túl messzire repült tőlünk, egészen Hongkongig, hogy Bélát majdnem kirúgták a gimiből, sajnáljuk társainkat, akik nem élhették meg nyugdíjaztatásukat. Őket más nyugdíjazta, nem az állam.

Majd a könyveket is többet bújhatom. És ha lesz rá pénzem, lehet, hogy még többet is utazok.

Olvasom az interneten, hogy a mi korosztályunk számára egyetem is létezik, a harmadik kor egyeteme. Hát, oda nem iratkozom be. Mi az, amit ott megtanulhatok, és amit még nem tanulhattam meg? A matekot újra? Megvoltam eddig is a logaritmusok és a szinuszok, koszinuszok nélkül. A történelmet? A földrajzot? Az emberi testet? Az anatómiai leckéket lehet, hogy meg kellene ismételnem. Annak idején, még a gimiben, nem gondoltam, hogy egyszer majd kelleni fog. Most jó volna beazonosítani a fájdalmakat. Mi is van az oldalborda alatt? Meg itt hátul, lent, bal felől? Meg miért fáj a térdem, elkopott benne valami? És ha a lábam ujja zsibbad, az mit jelent?

A napokban találkoztam Mihály barátommal. Már a hetedik stentet hordja magában. Eldicsekedett, hogy most már egyedül jár fel a kórházba, ha úgy érzi, hogy újabbra van szüksége. Beépítik, majd rohan tovább a következőig. „Olvastam valahol, hogy az eddigi rekord a harminchét. Remélem nem lesz ennyire szükségem.”

De térjek vissza önmagamhoz. Amikor tizenhat éves voltam, azt mondtam, örülök, ha megélem az ötvenet, meg jó volna, ha beléphetnék a kétezredik évbe. Mindkettő megtörtént, de nem érzem magam ettől boldogabbnak. De boldogtalan sem vagyok.

És mi lesz majd, ha nyugdíjas leszek? Mely korhatár foglalkoztat majd? Tizenhat évesen az ötven. Hát hatvanöt évesen? Egyre gyakrabban a távozás. De mikorra kérjem? A száznégy éves Ilonka néni korára? Képtelenség. Apám nyolcvannyolcára? Amikor tizenhat éves voltam, apám negyvenkettő volt. Én pedig ötvenig szerettem volna élni.

Apám harminc éve nyugdíjas!

Anyám soha sem lesz nyugdíjas. Ő is már nyolcvankettő.

Nem tudom, hogy a gének most is segítenek?

Mindegy, úgy lesz, ahogyan lennie kell.

Addig is próbálok egyre több ismerőst, barátot szerezni – a Facebookon is –, és minél több mosolyt küldeni nekik.

Korosztályomnak és minden nyugdíjas-jelöltnek is küldök egy mosolyt. Megérdemlik.

Tegyétek ti is.

Mosolyogjunk, mert mosolyogva szebb a világ. Különösen a miénk.

Hát, még ha a fiatalok vissza is mosolyognak ránk! ☺