A téli hónapokban egy kedves ismerősöm hunyt el. Hónapokig szenvedett daganatos betegségben, a családtagjai lelkiismeretesen ápolták az utolsó leheletéig. Amikor arról érdeklődtem, felvette-e a beteg a betegek szentségét, egy kis szünet után kitérően válaszolták: „Mindent elrendeztünk, pap temette el.” A beteg, akit jó embernek tartottunk, eljárogatott a templomba, de sem szentgyónáshoz, sem szentáldozáshoz nem járult. A gyermekei, unokái, akik ápolták, gondolom, vonakodtak a szeretett szülőhöz, nagyszülőhöz lelkipásztort hívni, hogy az a súlyos betegnek testi-lelki erőt nyújtson a betegek szentségével, lehetőséget adjon a szentgyónásra és szentáldozásra. Talán azért, mert maguk sem hittek igazán Isten, illetve szentségeinek gyógyító erejében.
Illusztráció (fotó: pixabay.com)
A Szentírásban sok történetet olvasunk arról, hogy Jézus kit hogyan, milyen körülmények között gyógyított meg. Elgondolkozunk-e azon, hogy vajon örül-e, amikor valakit meggyógyít? Örült-e, amikor valakit meggyógyított a mennyei Atya által? És miért bízta meg tanítványait a mai napig, hogy hittel osszák ki a betegek szentségét?
Jézus azért gyógyított és ma is gyógyít, hogy az ő öröme és a mi örömünk teljes legyen: a meggyógyítottak öröme és azoknak az öröme, akik a meggyógyításban „részt vettek”: akik ápolták, imádkoztak a szenvedő, bűnös emberért, kihívták hozzá a papot. A betegek meggyógyítása, különösen a legsúlyosabb betegeké, mindig mérhetetlen örömet jelentett Jézus számára. Ennél csak akkor nagyobb az öröme, amikor valaki őszintén megbánja a vétkeit és meggyógyul a lelke, vagy amikor valaki a szenvedését szeretettel ajánlja fel mások javára, de mindez nem kisebbíti Jézus vágyát, hogy meggyógyítsa a betegeket. Hiszen a kegyelmi gyógyítás sokszor csak a megtérés első lépése.
Jézus ugyanis senkit nem tud rákényszeríteni arra, hogy megtérjen – a Teremtő szabad akaratot adott nekünk –, de amikor meggyógyítja az embert, akkor azzal ráébreszti, hogy elkezdjen gondolkodni Istenről. Ezért ha bárki beteg, vegye fel a betegek szentségét, és maradjon Jézusban. Gondoljon arra, mennyi örömet jelent Jézusnak ő és mások, akik hittel veszik magukhoz a gyógyulás kegyelmét.
Ha kitárom a szívem, akkor meg tudom érteni a Bibliában olvasható történeteket a gyógyításról, amelyek Jézusnak a betegek iránti szeretetéről tanúskodnak. Jézus meggyógyította mindazokat, akik hozzá fordultak, függetlenül attól, milyen betegségben szenvedtek. Meggyógyította őket, és meggyógyítja őket, mert ő maga a szeretet, és öröme telik a jó cselekedetekben. Csak a szülővárosában, Názáretben nem tudott egyetlen csodát sem tenni. Sikertelenségének oka, hogy a názáretiek, akiknek szabad akaratuk volt, nem akarták felismerni Mária és az ács József fiában a Megváltójukat.
Amikor azon töprengünk, hogy Jézus meg akar-e bennünket gyógyítani, tudatosan rá kell bíznunk az életünket, és tapasztalni fogjuk a belső örömet és békességet, és meghalljuk a válaszát. A kérdés azonban, át akarjuk-e adni neki az életünket, rábízzuk-e magunkat.
A betegségünkben, gyöngeségünkben felvillan az ítélet napja, amelyen szemtől szembe fogunk Isten előtt számot adni az életünkről. Szeretném-e, ha akkor a mennyei Atya velem úgy bánna, mint ahogyan én bánok azokkal, akik ellenem vétkeztek? Jézus arra tanította követőit, bocsássanak meg mindazoknak, akik bármi módon megsértették őket, mindazoknak, akik bármi módon kispórolták vagy megvonták tőlük a szeretetet. Tudom, hogy szeretné, ha meg akarnék bocsátani. Mert ha nem bocsátok meg, akkor Isten sem tud nekem megbocsátani, hiszen igazságos és nem személyválogató. Bármennyire kegyetlenül belegázoltak az életembe, csak akkor számíthatok az Úr kegyelmére, ha magam is irgalmas vagyok, és megbocsátok. Mindig, és mindig újra.
A nem megbocsátás olyan vétek, ami a szó szoros értelmében öl. Ha egy pillanatra tapasztalnánk azt a fájdalmat, amit azok éreznek, akik elveszítették a mennyei boldogságot, rögtön megbocsátanánk a legnagyobb ellenségünknek is, és szívből imádkoznánk a szabadulásukért.
A megbocsátás az irgalom egyik legnagyobb cselekedete, és egyike a legnagyobb emberi erényeknek. Megbocsátással meghosszabbítjuk a magunk életét, és kincset gyűjtünk a mennyben. Ezen az igazságon újra és újra elgondolkozom, s akkor mindent félretéve meg tudok bocsátani.
Az új élet az őszinte döntésemmel kezdődik. Ha azonban nincs a szívemben igazi vágy, sem igazi hit, akkor sem kell félnem. Megkérem Jézust, jöjjön a szívembe, s ő be fog lépni az életembe, és új szívet ad.
Vajon meg akarom-e ismerni, hogy valójában kicsoda? És meg akarom-e ismerni magamat, hogy valójában milyen vagyok? Akarom-e tudni, mi a jó és mi a rossz? Akarom-e, hogy Jézus kiárassza rám a lelkét, a Szentlelket, amely bevezet minden igazságba, tüzet gyújt a szívemben? Ő képes felébreszteni a vágyakozásomat, hogy olyan ember legyek, amilyennek a Teremtőm akar látni. Csak tőlem függ, akarom-e, hogy ebben a pillanatban Jézus belépjen az életembe Szabadítómként, Megváltómként.
Ha akarom, akkor megmondom neki. Néhány percig csöndben maradok, és elfogadom őt, az ajándékot. Hálatelt szívvel tudom dicsőíteni és tudok köszönetet mondani. És naponta köszönetet mondok neki, és megbánom, amivel megbántottam őt és embertársaimat.
Tudom, hogy megkeresztelésem óta állandóan velem van, mert szeret. Én azonban csak akkor vagyok vele, amikor igazán vele akarok lenni, amikor a figyelmemet rá összpontosítom.
Jézus fel akar üdíteni, meg akar gyógyítani. Meg akar vigasztalni, és bátorságot akar önteni a szívembe. Ki akar tölteni békességgel és más kegyelmekkel. Mindezt akkor tudja megtenni, ha vele vagyok, ha ő bennem van, és ha minden figyelmemet rá összpontosítom, hatalmában, segítségében, irgalmában, gyógyításában bízva.
