A tetoválásokról mindig egy igen kellemetlen történet jut eszembe. Ismerőseim körében a tinédzserkorban több nagy, „életre szóló” szerelem is kialakult, s bár akadt olyan, amely valóban éveken át tartott, egy-egy igen csúfos véget ért. Máig élénken emlékszem arra a pillanatra, amikor a legnagyobb közösségi média hírfolyamában megjelent az a bizonyos kép, amely a bonyodalom okozója volt. Hősünk ugyanis óriási lelkesedéssel négy ujjára egy-egy betűt tetováltatott, összeolvasva ezeket pedig akkori kedvese nevét kaptuk meg. Régebben még jómagam is bőszen írtam a bejegyzések alá, az említett példánál pedig igencsak meglepődtem, amikor a hozzászólások nagy többsége hihetetlenül pozitív volt, egyesek ujjongva ünnepelték az ötletet és az ifjú párt. Én – gondolva arra, hogy mégsem egy házasság köttetett – szerényen csak annyit kommentáltam, hogy ez egy kicsit elhamarkodott döntés volt. Az érzelmekkel túlfűtött kettős – nevezzük őket most Rómeónak és Júliának – természetesen azonnal nekem esett, merthogy mégis mit képzelek én, és egyébként is nagyon negatív vagyok. Ugorjunk előre pár évet az időben egy jól felszerelt tetováló szalonba, a rivaldafénybe pedig állítsuk főhősünket, Rómeót. Akit éppen kezelnek. Lézerrel. Hatodszor. A szerelemnek vége szakadt, a tetoválás maradt. Belebújva a fiú bőrébe, nem lehetett túl kellemes más lányokkal ismerkedni úgy, hogy az első dolgok egyike, amit észrevesznek rajtam, az egy másik női név a kezemen. A sokadik lézeres procedúrát még vagy öt kezelés követte, s csak nagy nehezen sikerült megszabadulni attól a bizonyos négy betűtől.
Félreértés ne essék, nem a tetoválás ellen akarok beszélni, hiszen a test díszítésének évezredes története van. Az emberek ősidők óta különböző rajzolatokkal, figurákkal, számokkal gazdagítják bőrük felületét, ennek pedig rendkívül sok célja lehet. A tetoválások jelen voltak az egyiptomiaknál, a rómaiaknál, de még a Távol-Keleten is. Az emberi vagy állati bőr pigmentálását megváltoztató színezőanyag sámánokat, táltosokat emelt ki a tömegből, utalhatott a társadalomban betöltött pozícióra, de akár a közösség erejét és egységességét is hangsúlyozhatta. A tetoválás soha nem tűnt el teljesen, ám akadt időszak a történelemben, amikor illegális volt, és sokkal inkább a társadalom peremére sodródott emberek, a tolvajok és bűnözők körében terjedt el igazán. Manapság a tetoválás reneszánszát, sokadik virágzását tapasztalhatjuk, annak ellenére, hogy környezetünkben legtöbben továbbra is egy meggondolatlan tettként tekintenek rá. A Magyar Szó olvasótábora is hasonlóképpen vélekedik, hiszen internetes oldalunkon a szavazók csaknem hatvan százaléka felelőtlenségnek tartja a tetoválást, s majdnem harminc százaléknyi az a tábor, amely korunk divatjaként néz a különböző varrásokra. Kétségtelen, hogy rengeteg pro és kontra érvet lehet felsorolni az ügyben. A leggyakoribb, egyben legnyomósabb figyelmeztetés a tetkóval kapcsolatban az, hogy később megbánhatja az illető, s amint az a bevezetőből is kiderül, valóban előfordulhat olyan eset, amikor pórul jár a szerencsétlen vállalkozó. A megelőzés ebben az esetben is sokkal egyszerűbb, mint az utólagos, fájdalmas eltávolítás: rendesen át kell gondolni, hogy milyen tetoválást akar az ember, hova szeretné, és az sem elhanyagolható tényező, hogy kivel csináltatja, azaz melyik szalonban készítteti el a varrást. A tetoválást térhódításával felmerül az a kérdés is, hogy valóban különlegessé válik-e a személy tőle, amikor már „mindenki” tetováltatja magát. Nos, ilyenkor célszerű saját mintát rajzolni vagy rajzoltatni valakivel, s nem már egy meglévő katalógusból választani, mert akkor könnyen előfordul, hogy az utcán ugyanolyan alkotással találja szembe magát valaki. A test díszítése igenis lehet igényes, s művészi megformáltságú, de semmiképpen sem szabad elfelejteni, hogy a színvonalas munka eredménye egy életre szól. Magyarán a húszas évek derekán beszerzett mű még akkor is meglesz, amikor a test és a bőr már nem a legszebb állapotát mutatja. A holland TattooAge egy kampány során épp ezért kért fel idős embereket arra, hogy mutassák meg otthonukban a fiatalkorban akvirált festést. A kampány üzenete szerint bármi legyen is a sztori, sosem vagyunk túl öregek a tetováláshoz. A különös fotósorozat mellé a felkért szereplők történeteket is csatoltak: a nagymama az unokájától kapta ajándékba, a tata a nyolcvanas évek végén elvesztett egy fogadást, s volt olyan is, akit közeli családtagjának elvesztése inspirált. Bár igaz, hogy a mintákat ma már viszonylag könnyen eltávolíthatjuk, érdemes jól átrágni az ötletet, mielőtt belépünk a tetoválómester helyiségébe. Nehogy mi is úgy járjunk, mint Rómeó.
Hogyan ítéli meg a tetoválást? Korunk divatjának: 71 (28,9%) Meggondolatlan tettnek: 141 (57,3%) A testfestés művészetének: 34 (13,8%) |