Elítélem az erőszak minden formáját. Nem gondolom, hogy bármi elérhető vele, s azt sem gondolom, hogy van olyan, aki megérdemli, hogy jól elverjék. A büntetés más módjainak viszont jobban örülnék. Jobban örülnék annak, ha jogállamban élnénk. S annak is, ha nem volna kontraszelekció, és ha mindenki azonos bánásmódban részesülne. Elismernék a jótetteit, és bűnhődne azért, ha rosszat tett.
Nem gondolom, hogy a néhány nappal ezelőtt megvert nőgyógyász megérdemelte az ütlegeket. Esetében például az lett volna jó, ha a több évvel ezelőtti szexuális zaklatási ügye nem évült volna el a bíróságon (a vád szerint orálisan próbálta kielégíteni egyik páciensét), s ha ítélet született volna egy illegálisan elvégzett abortusz kapcsán (állítólag 14 hetes terhesség megszakításához is volt köze).
Túlzásnak és képmutatónak tartom a minisztérium rendeletét, miszerint minden kórházba rendőröket küld. Most, amikor egy egyébként sem jóhírben lévő orvos incidensbe keveredik. Most, és nem akkor, amikor a felmérések bizonyították, hogy komoly gondok vannak a szülészeteinken, a nőket nem megfelelően látják el, folyamatosan erőszakot követnek el rajtuk.
Miért nem küld rendőröket az állam az intézményekbe akkor, amikor egy nő súlyos traumákkal távozik a szülészetről?
Miért nem foglalkozik valaki komolyan azzal, hogy a felmérések szerint a nők több mint hetven százaléka nem érzi magát biztonságban a szülészeten, fél a szülés ideje alatt, nem tud bizalmas viszonyt kiépíteni az orvosával?
Miért gondolja mindenki, hogy normális dolog az, hogy a nő éhezik, szomjazik gyermekének világrahozatalakor, s miért huny mindenki szemet azon tények felett, hogy a szülő nők felénél ok nélkül hajtanak végre császármetszést?
Miért nem foglalkozik azzal senki, hogy minden tizedik nő azért dönt úgy ma Szerbiában, hogy nem szül még egy gyermeket, mert gyógyíthatatlannak vélt traumákat szerzett az első szülése során?
Miért gondoljuk mi mindannyian, nők és férfiak egyaránt, hogy ha nem fizetünk az orvosnak, akkor nem kapjuk meg a megfelelő ellátást, s ha ez valóban így van, miért nem foglalkozik ezzel az állam?
Miért természetes az, hogy egy orvos egy gyermek világrasegítéséért háromszáz eurós karórát kér cserébe?
Miért természetes az, hogy egy-egy édesanya fényképen, ne adj’Isten közösségi oldalon látja meg először a gyermekét ebben a mi nagy bababarát rendszerünkben?
Miért nem mi nők, anyák vagyunk fontosak, és a babáink a gépezetben?
A miérteket vég nélkül sorolhatnám, s akkor is úgy érezném, nem lenne teljes a felsorolásom. Minden nő, édesanya, nagymama, gyermekre vágyó nő hozzá tudna tenni, sajnos, a saját, átélt, megtapasztalt traumája alapján. Traumák viszont vannak, s ezzel egyáltalán senki sem törődik a rendszerben. Egy-egy orvos, bába, nővér, minden bizonnyal megpróbál mindent megtenni, hogy a kis mikroközössége jobb legyen, hogy egy-egy szülés és születés szebb legyen. Ez azonban ebben az országban egyéni eset.
Tény, hogy a szülészeti erőszak talán ismeretlen fogalom a mindennapjainkban, s az illetékesek számára is. De ettől még létezik és minden nap átélik a nők. Van, akiben olyan mély nyomot hagy a durva bánásmód – legyen az testi vagy lelki, vagy éppenséggel mindkettő –, hogy súlyos következményekkel kell számolnia, de erről ismét senki senkivel nem beszél.
Az orvosoknak tudniuk kell, hogy a nők önállóak. Gondolkodó és érző lények, akiknek a saját testükön túl mindennél fontosabb, a még meg nem született vagy éppen világra jött gyermekük. Az orvosoknak meg kell érteniük, hogy a nők, akiket egy darab húsként kezelnek, akiknek nem jegyzik meg a nevét, akiktől pénzt várnak és kérnek, semmire sem becsülik őket. Megvetik őket, ha rosszul bántak velük, s a legrosszabb esetben soha többé nem vállalnak gyermeket.
A nők több mint hetven százaléka a szülést követően, az érzelmi viharok közepette, gyermeküket szorongatva a szerbiai kórházainkban egyet éreznek biztosan: haza akarnak menni!
