Aggodalommal figyelhetjük azt a háborút, amely bő egy hete Szerbia és Horvátország között dúl. Szerencsére csupán diplomáciai háborúról van szó, amolyan „majd én móresre tanítalak” jellegű politikai üzenetekről. Az a taktika mindkét oldalon, hogy a politikusok reagálnak valamire, amit a másik fél tett vagy mondott – természetesen nagy nyilvánosságot kapva ezekhez a kijelentésekhez, hiszen hónapok óta nem a legjobb a viszony a horvát–szerb kapcsolatokban –, majd nyomatékosítva a politikusi kijelentéseket elküldenek a másiknak egy tiltakozó jegyzéket is az éppen aktuális probléma kapcsán. A másik fél aztán ezen felháborodik, jönnek a nyilatkozatok, találnak ők is egy jó okot és küldenek is újabb tiltakozó jegyzéket. Nos, a tiltakozó jegyzékek efféle „csereberéje” tart már bő egy hete. A „játékhoz” az utóbbi alkalmakkor már az is hozzátartozik, hogy az éppen bírált állam nagykövete rendre elutasítja átvenni ezeket a jegyzékeket, így azokat végül postázzák a külügyminisztériumok, s ezáltal átvettnek tekintik valamennyit. A tiltakozó jegyzék ezzel természetesen rendkívül sokat veszít jelentőségéből, hiszen ha a diplomácia egy olyan eszközéből, melyet megszokott körülmények között alig alkalmaznak, mifelénk naponta elküldenek kettőt is, akkor mi sem természetesebb, mint hogy azokra már csak mi és ellenlábasaink tekintünk fontos tényezőként, valójában viszont sokat veszítenek súlyukból. Ráadásul úgy tűnik, hogy egyik fél sem szeretne egyelőre alább hagyni ezzel a hirtelen népszerűvé vált államközi stratégiai játékkal, úgy tűnik, bizonyos hasznot itt is, ott is látni vélnek a helyzet fokozásában.
A tiltakozó jegyzékek háborúja akkor vette kezdetét, amikor Zágráb eltörölte az Alojzije Stepinac horvát katolikus bíboros ellen kimondott, háborús bűnökről szóló ítéletet, Szerbia ugyanis bűnösnek tartja a bíborost a Független Horvát Államban (NDH) folytatott szerbellenes tevékenységek miatt. Horvátország ezt követően hatályon kívül helyezte a Branimir Glavaš ellen háborús bűnök elkövetése miatt hozott bírósági ítéletet is, majd szobrot állított a 90-es évek háborúiban horvát oldalon harcoló Miro Barešićnek, akit hazánkban egyszerűen csak terroristaként tartanak számon. Valóban túl sok „érzékeny” döntést hozott meg a horvát állam meglehetősen rövid időn belül, s bizonyára nem is számítottak arra, hogy ezeket a döntéseket Szerbia szótlanul csodálja majd.
Két körülményt mindenképpen figyelembe kell vennünk. Az ellentétek nem most kezdődtek el a két ország között, s most természetesen nem Jugoszlávia széteséséig kell visszamennünk, de addig a pillanatig mindenképpen, amikor Horvátország előszeretettel akadályozta hazánkat az uniós csatlakozási tárgyalások fejezeteinek sikeres megnyitásában, s az itteni törvény módosítását követelte, a szerb igazságszolgáltatás regionális hatáskörének felszámolását sürgette a háborús bűnök miatt folytatott eljárásokban. Követelte emellett még Horvátország a szerbiai horvát kisebbség helyzetének javítását is, de a fő követelmény az igazságszolgáltatásra vonatkozott. A horvát diplomácia – bizonyára nem ennyire leegyszerűsíthető módon, de – kudarcot vallott abban az igyekezetében, hogy előfeltételként hazánk elé gördítse ezt az akadályt, az uniós politika ugyanis a Brexitet követően – mások szerint attól függetlenül is – fontosnak tartotta megüzenni a csatlakozni kívánó államoknak, hogy továbbra sem lesz változás az integrációs politikában, minden marad a régiben, s Szerbiának meg a többi nyugat-balkáni államnak semmivel sem lesz nehezebb elérni az európai közösséget. Hazánknak már a brit kilépésről meghozott döntés előtt is ígéretet tettek arra, hogy nem fog akadályokba ütközni a 23. és 24. tárgyalási fejezet megnyitása, ezért a horvát „okoskodásra” az unión belül eleve sokan csak felesleges kötözködésként tekintettek, amelynek nem lehetnek hosszú távú hatásai a csatlakozás menetére. Az unión belüli horvát törekvések félreállítása tehát nem a legjobb fényben tüntette fel a szomszédos államot. A másik körülmény, amely mellett egyszerűen nem lehet csak úgy elmenni, a horvát kormányválságot követő kormánybukás ténye, a választások előtti kampányhangulat esete. Olyankor, amikor megmérettetésre készülnek a Balkánon a politikai pártok, kissé mindig több okot találnak vezetőik is arra, hogy borsot törjenek a hagyományosan konfliktusosnak számító politikai kapcsolatok másik tényezőjének orra alá. Nem csoda tehát, ha manapság nem a regionális megbékélésről, egymás értékeinek, múltfelfogásának tiszteletben tartásáról hallhatunk, hanem éppen annak ellenkezőjéről hangoznak el meglehetősen sértő mondatok.
Azon mindkét oldalon eléggé csodálkoznak, hogy az Európai Unió – melynek az egyik ország tagállama, a másik meg éppen megnyitotta a legfontosabb tárgyalási fejezeteket annak érdekében, hogy azzá váljon – szinte a füle botját sem mozdította ezekre a heveskedésekre. Hogy a belső problémákkal, a migránsválsággal van-e elfoglalva, vagy egyszerűen napi politikai élcelődésnek tartja a retorikai és jegyzékküldési versengést, nem lehet tudni, s az sem kizárt, hogy a reakció csak késik, de nem múlik. Mindenesetre, nem az európai beavatkozás miatt kellene a leginkább aggódni, hanem elsősorban amiatt, hogy két évtizeddel a kilencvenes évek háborúját követően Horvátország és Szerbia most kezdett el igazán veszekedni a hetven évvel ezelőtti háború miatt. Teszi ezt a politikai elit úgy, hogy gyűlölettel fertőznek meg generációkat, melyeknek semmi közük sem volt mindehhez, sőt vajmi kevés tudásuk meg tapasztalatuk van már a húsz évvel ezelőtti konfliktusról is, nemhogy a hetven évvel ezelőttiről. A megkezdett megbékélési folyamatot kellene erősíteni, választások előtti és utáni időkben is.
Augusztus 5-én Horvátország a Vihar hadművelet sikerét ünnepli. Szerbia ezen a napon a Vihar hadművelet áldozatait gyászolja. Nem nehéz kitalálni, hogy az előttünk álló napok még nem a béke pillanatait jelenítik majd meg.
