A horvát államfőt a szatirikusabb hangvételű írásokban már csak Csokolindának nevezik. Amikor Dubrovnikban a gyerekeknek szerbiai édességet ajándékozott, a horvát nacionalisták kezdték el ostorozni, amiért még arra sem tud az egész elnöki kabinetben valaki figyelni, hogy legalább hazai csokoládét szopogassanak a horvát lurkók, ha az elnök asszony szélesre tárja a mikulásputtonyt. Nem volt elég nagy a baj, betetőzésképpen Kolinda Grabar Kitarović elnézést kért, amiért szerb csokit osztogatott. Ekkor hördültek fel igazán Szerbiában – és meg kell hagyni, sokan Horvátországban is – és Kolinda számára visszaút már nem látszott, sikeresen eltemette magát a nacionalista és nem nacionalista oldal előtt is. Szerbiában még ma is sokan elemzik, mit jelentett ez a bocsánatkérés, a szerb áruk horvátországi megjelenésének ellenzése-e ez, esetleg egy kapkodó és figyelmetlen hibajavítási kísérlet, vagy a szerb–horvát viszonyrendszerbe tökéletesen beleilleszthető újabb, szándékosan megnyitott fejezet.
Könnyen nyílnak a fejezetek a régióbeli gyűlöletkeltés könyvében, valamivel nehezebben nyílnak viszont meg Szerbia előtt Brüsszelben, s ezek a nehézségek most tényleg egyetlen országnak köszönhetők, ez pedig Horvátország. Kötötték az ebet a karóhoz a művelődéssel és oktatással foglalkozó 26. fejezet elindítása kapcsán, végül el is lehetetlenítették azt – a bejelentett három fejezetből Szerbiának be kellett érnie kettővel. A múltkor is Horvátország akadékoskodott a 23. és a 24. fejezet megnyitásakor, akkor azonban elég nagy volt az európai uniós tagállamok nyomása ahhoz, hogy elálljon szándékától és mégis tegye lehetővé a startot e jelentős témákban.
Valószínűleg alig várták a horvát illetékesek, hogy újabb fejezetekről kelljen dönteni Brüsszelben. Kivárták és Szerbia elé álltak. Ezúttal tehát Horvátország „győzött”. Ezt valószínűleg így fogja fel a két állam vezető politikai elitje. Játék folyik és nem integráció. A játék egyik célja minél feketébbnek feltüntetni a másik felet a nemzetközi közösség, elsősorban az Európai Unió előtt. Játékszabályok nincsenek, illetve annyiban van megkötve a játékosok keze, hogy fegyverekkel és tankokkal most nem lehet egymásra rohanni. Politikai üzenetekkel, az elmezavarodottság határait súroló nézetek kifejtésével, a másik ellen irányuló tevékenységgel, történelmi sebeket szaggató provokációkkal azonban élni lehet minden mennyiségben. Jó alap a második világháború, arra az esetre, ha a kilencvenes évek kapcsán kimondott sértések már unalmasnak tűnnének. Mindenki kap lapokat. A horvátok kezében ott van például az uniós tagságból eredő előny kártyája meg a szerb háborús bűntettek a kilencvenes években. Szerbia az usztasákat és a Vihar akciót szokta az asztalra letenni, általában tromfként. Egy baj van: most már végeláthatatlannak tűnik a játék, amelyet egyik fél sem un meg, s a társadalmi állapotok is olyanok mindkét államban, hogy a polgárok nagy részében is minden probléma nélkül ébren lehet tartani a játék iránti vágyat. Hozzászoktatták őket ehhez az elmúlt évtizedekben, s ha kezdenének belefáradni, egy közvéleménybe bedobott újabb csont – általában sajtótájékoztató – mindig segíthet a helyzeten.
A legutóbbi partit tehát a szomszédos ország nyerte. Ki is osztották rögtön ugyanazokat a lapokat és kezdődött minden elölről, felelevenedtek a háborús múlt képei, elhangzott, ki mit csinált a történelem során, ki tévedett többet, ki követett el nagyobb bűnöket. A kártyaasztal lassan elmerül a sárban, de a játékosok továbbra is verik az asztalt lankadatlanul.
Szerbia forr a nacionalizmustól, nem tudja, melyek az európai értékek, nem való Európába, kiáltozzák az asztal egyik oldalán. Usztasa korszakba lépett ismét Horvátország, amit azonban európai értékként akarnak eladni nekünk. De nem vesszük meg. Halljuk a másik felén.
A show-műsorban már csak kevesek figyelnek fel arra, hogy voltaképpen az európai uniós csatlakozási folyamatról van szó, hogy a horvát–szerb kapcsolatokról van szó, hogy a jövőről van szó, amelyet a két állam és népe továbbra is egymás szomszédságában lesz kénytelen eltölteni. Ha minden jól megy, teljes jogú uniós tagállamként. Meg az európai értékek teljes tisztelőiként.
