Azért az mégiscsak „bosszantó”, hogy egy államban, még Szerbiában is, csak a kulisszák mögül dönthet mindenről egy ember, annak idején Boris Tadić, manapság Aleksandar Vučić, s hivatalos, alkotmányos lehetősége nincs annak, hogy egy személy legyen az államelnök, a miniszterelnök, meg egy-két fontosabb minisztérium vezetője is. Bosszantó ez ezen személyek számára, mert a valóságban tulajdonképpen így működik a döntéshozás, s mára eljutottunk odáig, hogy az államvezetőséget voltaképpen egy személy jelenti, mégse jelöltetheti magát ez a személy az állam elnökének, még ha egyértelmű is, hogy az, akit maga helyett kénytelen jelölni, nem fogja olyan könnyen megszerezni a szavazatokat, mint arra ő maga képes lenne. Ilyen bosszantó és kormányfőt próbáló időkben kerülhet sor az idén a szerbiai államfő megválasztására.
Nem is tudja a kormányfő, hogy mitévő legyen. Ha tudná, biztosan elárulta volna már, ha nem is maga, valamelyik kormánytag már felkészítette volna a döntésre a nyilvánosságot, ahogyan az lenni szokott. Egyelőre azonban annyit tudhatunk, hogy a jelenlegi államelnököt, Tomislav Nikolićot a legszívesebben sokan nem jelölnék újra a hatalmi körökben, jobb megoldást meg egyelőre nem találtak ki, azon továbbra is gondolkodni kell. A kérdés: újra jelöljék-e azt, akinek bizonyos népszerűsége és politikai hírneve már mindenképp van a nyilvánosságban, e népszerűség és hírnév viszont korántsem töretlen, vagy válasszanak egy jobb jelöltet, kockáztatva azt, hogy nem marad elég idő népszerűségének kiforrására a választási kampányban. Így vagy úgy, a kampányban sokkal több dolga lesz Vučićnak, mint a jelöltjének, elsősorban ugyanis az lesz a feladat, hogy saját népszerűségét váltsa a jelöltjére leadott szavazatokra. Ez pedig nem olyan könnyű munka, ha ellenszél is van.
Ellenszél pedig lesz, még ha nem is egy irányból fújó erős lökés, hanem többfelől érkező gyengébb, de határozott lökések formájában. Az európai beállítottságú ellenzék máris „kitermelt” két jelöltet is a választásra, egyikük Saša Janković köztársasági polgári jogvédő, a másikuk pedig Vuk Jeremić korábbi külügyminiszter és az ENSZ Közgyűlésének előző elnöke. Ahogyan a hatalom, az ellenzék sem döntötte el véglegesen, mit tegyen. Már a Demokrata Párton belül is vannak olyan hangok, amelyek inkább ez utóbbi jelöltet támogatnák, noha a párt korábban kiállt az ombudsman mellett. Janković jelölését valószínűleg több európai beállítottságú ellenzéki párt támogatja majd, kérdés, hogy ez elegendő-e nagyobb számú szavazat begyűjtéséhez.
Kérdés maradt az is, hogy mit tesznek a szocialisták, Ivica Dačić indul-e „százezredik” megmérettetésére, vagy felsorakozik a hatalom közös jelöltje mögé, már amennyiben lesz ilyen. Minden bizonnyal meg lenne az ára a támogatásnak, a szocialisták hozzávetőleg tíz százalékot szoktak hozni egy-egy választás során.
A jobboldali ellenzék táborából Boško Obradović, a Dveri elnöke jelentette be, hogy indul az államelnöki tisztségért. A kampányban azt hangsúlyozza majd, hogy a szerb érdekeknek nem felel meg az uniós közeledés politikája, s ezen a síkon különbözteti meg egymástól a többi jelöltet is egyik nyilatkozata szerint: aki uniópárti az hatalompárti, aki nem, az ellenzéki. Eddig tehát magát tekinti az egyedüli ellenzéki jelöltnek. Ha Vojislav Šešelj is csatlakozik az indulók közé, akkor már ketten lesznek. A radikálisok még nem hoztak végleges döntést, azt mondták, kivárják a hatalom lépését.
Ami a kampányt illeti, az minden eddiginél rosszabbnak, gyomorforgatóbbnak és keserűbbnek ígérkezik. A minap mintha egy időutazáson vettünk volna részt, s egy megállított vonat azonnal a háborús idők elé vitt volna bennünket vissza. Nem Raškánál állt meg, hanem a múlt században. Arról beszélt a jelenlegi államfő, az egyik lehetséges jelölt, hogy Szerbia kész katonaságot és rendőrséget küldeni Koszovóba, ha veszély fenyegeti a szerbeket. Ez egyben előrevetíti azt is, milyen irányba próbálják most terelni a közgondolkodást, miről akarnak érvelni a kampány alatt.
Érthetetlen, hogyan lehet visszajutni mindig ugyanoda. Valóban lennének még ebben a háborúktól meggyötört országban, mely a mai napig nem tudott talpra állni, olyanok, akik ismét beveszik ezt a maszlagot? Valóban lehet 2017-ben ismét politikai nyereséget kovácsolni háborús üzenetekkel, fenyegetésekkel Szerbiában? Motiválhatók a néptömegek valakinek a támogatására ilyen retorikával? Az lenne a normális, ha százezrek keltek volna fel azonnal egy ilyen üzenet elhangzását követően. De nem keltek. S erről korábban bizonyára felméréseket is készítettek. Félő hát, hogy az összes előbb megfogalmazott kérdésre „igen” a válasz.
