– Nézd már! – hívta fel a barátja figyelmét egy fiatalember, és már vette is elő a fényképezőgépét, és már kattogtatta is a vonat ablakára tapadva. Ugyanezt tette barátja is. Akarva akaratlanul én is engedelmeskedtem a felszólításnak...
Az elmúlt húsz évben igencsak ránk járt a rúd. Elsősorban a kilencvenes évektől, az inflációtól, az alapvető élelmiszerek hiányától, az embargótól és az áramkorlátozásoktól szenvedtünk sokat. Azt hiszem, ma nincs olyan ember az ország területén, aki ezeknek a szavaknak a hallatán nem borzong meg egy kicsit (kivéve a 30 évnél fiatalabbakat, akik „természetesnek” élték meg ezt az időszakot, mert mást nem ismerhettek meg). Az inflációs időszak jelentős mértékben megtépázta a családokat, hiszen akkor kezdődött a polgárok (legalább is nagy többségük) rohamos elszegényedése. A családok ezt nagyon nehezen viselték (és nyögik a mai napig), de azt, ami ezután jött, még nehezebben. A kilencvenes évek történései családokat szakítottak és szórtak szét a nagyvilágban. Az események következményei pedig a mai napig megmaradtak... Egyes városokban még mindig őrzik, büszkeségből vagy példaértékkel a bombázások során összedőlt épületeket, és vannak olyan községek is, amelyeknek már évek óta nincs pénzük a romok eltakarítására, vagy nem is érdekli őket. Viszont a legnagyobb probléma mégsem itt van, hanem az út menti üres tanyai házakkal, az elnéptelenedett falvakkal, az elszegényedett emberekkel, akiknek nincs mit enniük sem, nem hogy azzal törődjenek, hogy a fejük felett omladozó házukat megjavítsák. Hány olyan házat látni, ahol a dűlőfélben levő falat csak kitámasztják, ne dőljön tovább, vagy a betört ablaküveget kartonpapírral, esetleg zacskóval helyettesítik, mert üvegre sem telik...
A Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat nyilvántartásában 776 ezer munkanélküli személy szerepel az ország egész területén. A nyilvántartásban szereplő munkanélküliek 46 százaléka 30 évnél fiatalabbak. A nyilvántartás azonban nem teljes, egyes becslések szerint több mint egymillió ember él Szerbiában, akinek nincs munkája. Hivatalos adatok szerint Vajdaság lakosságának 24,8 százaléka munkanélküli. Az ország egyre inkább elöregszik. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint az ország lakosságának átlagéletkora 42,2 év, azzal, hogy az ország keleti és déli részén 50 év. Több mint 1400 olyan település van az ország területén, ahol 2011-ben nem született egy gyermek sem. A népszámlálási adatok szerint évente 30 ezer személlyel csökken Szerbia lélekszáma. Ez egyrészt azért van, mert a fiatalok a jobb élet reményében lassan elhagyják az országot. A nyugdíjalap egyre nehezebben fenntartható, az ország szociális politikája egyre kilátástalanabb helyzetben van, hiszen egy munkásra másfél nyugdíjas jut. De ha figyelembe vesszük, hogy abból a pénzből fizetik a szociális segélyeket is, amelyet az alkalmazottak fizetéséből levonnak, egy munkásra összesen négy személy jut, akinek valamiből élnie kell: nyugdíjból, szociális segélyből, támogatásból...
Összeszorult a szívem, amikor megláttam, hogy a fényképező külföldi fiataloknak mi volt érdekes, mi volt az, ami felkeltette a figyelmüket. A vasút mellett egy omladozó ház, ahol még laknak... Majd azt a gyárat fényképezték, amely néhány évvel ezelőtt sikeresen működött, ma pedig már szellemvárrá vált. Mi, vagy legalábbis azok, akik megtehetik, azért megyünk/mennek külföldre (ha nem is nagyon messzire, de a határon túlra), hogy valami szépet lássunk/lássanak, hogy részesei legyünk/legyenek, ha hosszabb időre nem is, de legalább néhány napra, egy fejlettebb civilizációnak, azok a fiatalok pedig, akik a kényelmes, politikailag rendezett nyugat-európai országok egyikéből érkeznek, pénzzel a zsebükben azért ülnek vontra, hogy átutazva a Balkán-félszigeten, olyat lássanak, ami otthon nincs: romokat, nyomort és szegénységet... Minden düledező háznak, romos épületnek története van, emberi sorsokról szól, és ezt ők éppen olyan jól tudják, mint mi. Csak mi mindezt a saját bőrünkön érezzük, és elszenvedjük mindennap, ők pedig külső szemlélőként örökítik meg fényképen.
Ha lehetek egy kicsit cinikus, lenne egy ötletem. Indítsunk romturizmust. Ha már a piacon maradás egyik feltétele olyat mutatni, amit még más nem tudott, hát itt az alkalom és a lehetőség. Kategorizálva romjainkat, iktassuk be azokat idegenforgalmi kínálatunkba. Igény van rá, hiszen a nyugati országok csak végignézték hogyan hullott szét a valamikori Jugoszlávia, hogyan következett be a rendszerváltás, és hogyan zsákmányolják ki még mindig a polgárokat. Vagyis gazdag az ország kilencvenes évek alatt íródott történelme, hát használjuk ki. Hátha az effajta turizmussal tömegeket vonzhatunk az országba, fellendítve ezzel nemcsak idegenforgalmat, hanem a vendéglátást, és a fogyasztáson keresztül a mezőgazdaságot és a termelést is. Ami új lendületet hozhatna nálunk, és megtartó erőként szolgálna a fiataloknak is.
