Hassan Nasrallah, a Hezbollah főtitkára 16-án beszédet intézett a híveihez. Az apropó a 2006-os izraeli támadás visszaverésének évfordulója volt, ám a közelmúlt eseményei – robbantások Bejrútban – természetesen új témát adtak a beszélőnek. Röviden: szerinte a merényletek célja kettős. Egyrészről meg akarják büntetni a Hezbollahot a Szíriában vállalt szerepe miatt, másrészt polgárháborút próbálnak szítani Libanonban. Ez pedig elsősorban a radikális szunniták, illetve az Al-Kaida érdeke, azé az Al-Kaidáé, amely ugyancsak aktív a szomszédos Szíriában – csak éppen az ellenkező oldalon. Nasrallah ugyanakkor nem zárja ki az amerikai szolgálatok szerepét sem, elvégre a lázadó csapatok egyik legfőbb támogatói. A kezdetektől. Közvetetten tehát terrorizmussal vádolja az Egyesült Államokat.
El tudjuk fogadni az állításait?
Nasrallah kemény reakciót ígér: „Ha azt hiszitek, hogy nőink és gyermekeink legyilkolása (...) megváltoztatja a meggyőződésünket, nagyon tévedtek!” Továbbá: „megkétszerezzük a Szíriában harcoló csapataink létszámát – ha eddig ezren voltak, hát most majd kétezren lesznek, s ha eddig ötezren voltak, hát most tízezren lesznek. Ha eljön a nap, magam is fegyvert ragadok, és odamegyek.”
Itt érdemes visszaemlékeznünk egy történetre a közelmúltból. Az EU külügyminiszterei ugyanis július 22-én egyhangúlag megszavazták, hogy a Hezbollah katonai szárnyát terrorista szervezetnek tekintik, s ennek fényében a jövőben bizonyos szankciókkal fogják sújtani. Jelesül: befagyasztják a számláit, beutazási tilalmat léptetnek érvénybe minden taggal szemben, megtiltják a forrásgyűjtést az Unió területén stb. Az EU tehát testületileg foglalt állást, közös külpolitikai lépést tett. Ez újdonság, hisz a tagországok ezidáig önállóan dönthettek arról, mit tartanak a Hezbollahról, illetve annak katonai szárnyáról. Egyesek – például az Egyesült Királyság, Franciaország – eddig is ezt az álláspontot képviselték, ám ez az EU-ra nézve másodlagos. William Hague brit külügyminiszter nem sokkal az ülés után kijelentette: „Fontosnak tartjuk, hogy megmutassuk az EU erejét és egységét a terrorizmus elleni harcban.”
A döntés természetesen jelentékeny visszhangot kapott szerte a világban. Benjamin Netanyahu, izraeli miniszterelnök üdvözölte, ám kevesellte az Unió elhivatottságát, hisz szerinte a Hezbollah katonai és politikai szárnya ezer szálon függ össze. Helyesen látja.
David Harris, a The Jerusalem Post szerzője július 24-i írásában („The EU and Hezbollah”) – egyetértve a miniszterelnökkel – hozzátette: „A Hezbollah belső szervezete nem választható szét, ugyanúgy ahogy a Hamas, a Ku Klux Klán az Al-Kaida vagy a Nácik (sic!) sem.” Örül az EU lépésének, ám „késeinek” és „kevésnek” értékeli azt.
Magyarországon a Népszabadság közölte az izraeli nagykövet, Ilan Mor írását („A Hezbollah törvényen kívül helyezése”, július 30). Mor szerint a Hezbollah a közel-keleti béke egyik legfőbb aláásója, az egyik „leguszítóbb és legdestabilizálóbb” eleme, melyet a Nyugatnak meg kell gyengítenie. Hisz – sejteti – végtére is ez mindenki érdeke. Említi a Hezbollahnak tulajdonított terrorcselekményeket, a Buenos Aires-i, libanoni, izraeli támadásokat, végül pedig megjegyzi: az EU lépése üdvözlendő, hisz „az erőszak elfogadhatatlanságának erőteljes üzenetét küldi”, s bizonyítja, hogy igenis „van helye a tiszta és határozott lépéseknek.”
El tudjuk fogadni a fentieket?
A történet korántsem egyszerű. Van (legalább) két kínzó kérdés. Éspedig: a) Hogyan állapítható meg egy szervezetről, hogy „terrorista”? b) Mérhető-e a béke melletti elkötelezettség?
Kezdjük az elsőnél. A terrorizmus kérdése igen kényes, különösen a hírhedt szeptember 11-i támadások óta. A közbeszéd – nem meglepő módon – azóta igen leszűkítően használja a megnevezést, kvázi az Al-Kaidával (vagy a hasonló csoportokkal) azonosítva minden formáját. A valóságban a terrorizmus nagyrészt tisztázatlan fogalom. Egy lehetséges definíció szerint a terrorizmus erőszakos cselekedet, mely a félelemkeltés útján kíván politikai célokat elérni. A politikai megfontolás pedig sokféle lehet: vallási, ideológiai, nemzeti, faji stb. Talán ennél is fontosabb, hogy a nem-állami szereplők (pl.: Al-Kaida) mellett államok is élhetnek vele. Ha például e sorok írása közben rám törné az ajtót a „gondolatrendőrség”, magam is a terror áldozatává válnék. Tovább árnyalva a képet: államok is finanszírozhatnak terrorista szervezeteket. Remek példája ennek az USA által a ’80-as években támogatott nicaraguai Contrák esete.
A leglényegesebb azonban a következő: az ügy végtelenül átpolitizált, s ez megnehezíti a nemzetközi konszenzust arról, hogy kiket nevezzünk terroristáknak. Magyarán: „csupán” nézőpont kérdése. A damaszkuszi kormány például kategorikusan terroristának minősíti az FSA-t, ezt azonban mi (nyugatiak) semmiképpen sem fogadjuk el. Baloldali szerzők, köztük a ’60-as, ’70-es évek élő legendái mindvégig elítélték az USA latin-amerikai beavatkozásait, Noam Chomsky évtizedek óta egyenesen terrorállamnak minősíti az USA-t és az Egyesült Királyságot, ezt azonban az amerikai neokonzervatívok mindig is visszautasították.
S ezzel félig-meddig megválaszoltuk a második kérdést is. A világbéke, a stabilitás vagy akár a demokrácia melletti elkötelezettség ugyanis nem mérhető ismert mértékegységgel. Az Unió (vagy akár az amerikaiak) kiállása ezen ügyek mellett – a hangzatos propagandajelszavak ellenére – minimum kétségbevonható. Röviden: a nyugati hatalmak csakis akkor lépnek elő a demokrácia vagy a béke őreiként, ha ez gazdasági, illetve politikai érdekeiket szolgálja. Ellenkező esetben éppen a terror eszközeihez nyúlnak. A példákért persze messzire kell menni, Latin-Amerikába, illetve a Közel-Keletre. A Burgasnál – a bolgár vizsgálat szerint – a Hezbollah által felrobbantott izraeli turistabusz esete erkölcsileg elfogadhatatlan. Ám a hasonló módszerek a Nyugattól sem idegenek. Kimondani is, leírni is unalmas, ám a jelek szerint nem eléggé közismert közhelyek ezek. Elég, ha elolvassuk a fent említett írásokat.
Mi tehát a gond a Hezbollahhal?
Nos, a válasz röviden összefoglalható: nincsenek velünk. A) Izrael államot illegitimnek, megszállónak, tömeggyilkosnak tekintik, s az ún. „one-state solutiont” támogatják, vagyis az egységes izraeli-palesztin állam létrehozását, mely minden lakost integrálna, beleértve a menekülteket is. Ez mind az USA, mind az EU számára elfogadhatatlan, hisz Izrael állam támogatóiként a status quo fenntartásában érdekeltek. B) Kulcsszerepet vállalnak a szíriai polgárháborúban a damaszkuszi rezsim oldalán, amely ellen az EU már-már nyílt háborút visel. Márpedig tavasz óta rosszul áll az FSA szénája, a jelek szerint haloványabb a győzelem esélye, mint valaha. A kormány talkalakhi győzelmei, valamint homsi fokozatos, ám biztos előretörése világos jelzés nyugaton is. Félő, ha az EU nem vállal nagyobb szerepet, az FSA előbb vagy utóbb elbukik.
Kell-e tehát gyűlölnünk a Hezbollahot? Valóban nagyobb felelősség terheli-e a régió békétlenségéért, mint mondjuk az USA-t vagy Izraelt? Tudunk-e felelni ezen kérdésekre szükségszerű ferdítés nélkül? Tartok tőle, hogy nem.
