Konrad Lorenz, a modern etológia egyik megalapozója, a klasszikus összehasonlító magatartáskutatás úttörője írta le valahol, hogy a gyermek olykor magatartásával szinte könyörög a szülői pofonért. Korántsem mazochista indíttatásból, hanem eligazításként, életre nevelődésének igényével, mert az adott pillanatban, szembesülvén egy-egy élethelyzettel, szituációba kerülve, képtelen dönteni a jó és a rossz, az erkölcsös és az alantas között, magyarán nem tudja, hogyan viselkedjen, mit cselekedjen. Ilyenkor „rosszalkodik” a gyermek, viselkedésével, kimondott gondolataival provokálja a szülőt, vagyis, Lorenz szavával: könyörög az eligazító pofonért. Életmodelljének felépítéséhez van szüksége az atyai vagy anyai taslira, mert az útba igazítja a különböző életszituációk értelmezésében, kezelésében. A pofon által arra kap utalást, hogy alakuló értékrendjének, világszemléletének, magatartásának és viselkedésének más értelmezése, megítélése is van, mint amit addig föltételezett, elképzelt, működőképesnek ítélt.
Úgy tűnik, hogy az irodalomnak is az atyai-anyai pofonhoz hasonlítható szerepe van a személyiségformálásban, noha természetesen nem ez az elsődleges motivációja. Az irodalmi művek önmagukért születnek, műalkotássá kívánnak lenni. Befogadásukhoz a többi művészeti ághoz viszonyítva talán a legtágasabb platformmal rendelkezik, saját anyanyelvének ábécéjét ugyanis zömmel mindenki ismeri. Az egyéb, fónikus, vizuális, digitális stb. művészetek kódjai rejtettebbek az ábécénél, a hangzó és leírt nyelvnél.
Vagyis a gyermek a nyelv megtanulása mellett az irodalommal is ismerkedik. A bölcsődei és óvodai foglalkozások során az irodalmi foglalkozások segítik a gyermek esztétikai nevelését, de didaktikus célokat is szolgál a különböző készségek elsajátítása során. Az irodalom ilyen célirányos fölhasználása viszont közel sem önmagáról az irodalomról szól.
Ennélfogva eszem ágában sincs a didaktikus irodalom védelmére kelni, azt viszont határozottan állítom, hogy az irodalom, anélkül, hogy didaktizálna, hogy kinyilatkoztatna, hogy szájba rágna, magára öltheti az élethelyzetek megoldásában eligazító tasli serepét.
Vegyük csak a népmesét, az orális irodalom talán legszebb virágát, amit néhány száz év alatt éppen a gyermeknevelés érdekében ténykedők butítottak le olyan szintre, amelyen már nem funkcionál az eligazító jellege, a szórakoztató időtöltés eszközévé formálódott.
Viszont tudni kell, hogy a tradicionális mese a felnőttek műfaja volt, noha a mesélőt egyszerre hallgatta apraja-nagyja. Szerencsére mára újra erőre kapott e folk-narratíva korábban megszakadt interdiszciplináris kutatása, különösen a Debreceni Egyetemen oktató Bálint Péter műhelyében. Bálint kutatásai nyomán összefoglalható, hogy a mese az adott lokális közösség évszázados élettapasztalatán s az abból lepárlódott szellemi-lelki bölcsességén nyugvó történet, amely mindenkor valamilyen körülmények között adott társas, házastársi, vérségi, baráti, ellenséges, jó és rossz viszonyrendszerben; a hős a másik sürgető felelet-igényére adandó válasz elkerülhetetlenségében tárja föl értelmét. A mese mindig egy adott közösség erkölcsi normarendjét reprezentálja. Az újbóli, a különböző nemzedékek számára történő megismétlés, megjelenítés ténye hangsúlyos a mesélésben, mint szakrális kommunikációs aktusban. Semmilyen szóbeliségben rögzített vagy kötetben kiadott meseszöveg, amely nem szolgálja az élettapasztalaton nyugvó kollektív bölcsesség és az évszázados erkölcsi normarend fennmaradását, nem kínál a kizökkent vagy elemi hiányt mutató életszituációra megoldást, túlélési stratégiát, nem ígér a halál sokféle mesei megnyilvánulására újjászületést, épp a megbocsátás és mindenki másért felelősségvállalás következtében, az nem meríti ki sem a tradicionális mese, sem az átadás fogalmát. Azért mesél a mesemondó, hogy a sorsszerűség, az elkerülhetetlen végzetesség, a halál szorításából, az élet értelmetlenségének csapdájából kiutat teremtsen. A mesében elbeszélt történet, illetve sorsbetöltés mindig túlélési stratégia is, a közösség és valamennyi tagja megéli valamiképpen az életvalóságot, de a mesemondás, vagyis sok és sokféle élettörténet elmondásának célja éppen az, hogy egyfajta „útitervet”, valamiféle „üdvtervet” készít a halandó ember számára.
Meggyőződésem, hogy a tradicionális mese által fölmutatott választási lehetőségek, helyzetmegoldások képlete tovább él az irodalomban, így a rap-szövegekben és az ugyancsak közösséget feltételező slam-poetryben is, természetesen a műfaj sajátosságai mentén. De ez már egy másik „mese”.
